17.fejezet Falling away with you

Na, sziasztok, hát itt a folytatás. Ismét olvashattok egy kis visszatekintést, és akik eddig még nem találták ki, hogy ki a támadó, nos, ők is megtudhatják most. :) Egy rövidke kis fejezet, igazából nem mondanám, hogy a kedvencem. Mindegy, remélem, nektek azért tetszeni fog!  Nem is húzom az időt, jó olvasást kívánok, és írjatok kritikát :-)

„and I'll feel my world crumbling,
and I'll I feel my life crumbling
and feel my soul crumbling away
and falling away,
falling away with you

staying awake to chase a dream
tasting the air you're breathing in
I hope I won't forget a thing

promise to hold you close and pray
watching the fantasies decay
nothing will ever stay the same”*

(Muse – Falling away with you)

 (Antoniett szemszöge)

Nyár volt, Pierre és én kint ültünk kúriánk kertjében, karjainkban lányainkkal. Emlékszem, olyan huszonhét éves lehettem, mikor megtudtam, hogy állapotos vagyok. Édesanyámat egy évvel azelőtt vesztettem el.  Emlékszem, ahogy megtudtam, hogy gyermeket várok, rohantam elmondani a szüleimnek. Ám, ahogy befordultam az utcán, megláttam házunk felett a Sötét Jegyet. Akkor már tudtam, hogy baj van, de minden erőmet összeszedve rohantam a házhoz.  Amikor beléptem az ajtón, egyből megláttam halott szüleimet a padlón feküdni. Utána napokig csak a Malfoy kúria könyvtárában ültem, és zokogtam. Tizenöt éves koromben kerültem a Black házhoz, ahol a nálam tíz évvel fiatalabb Narcissa Blackre kellett vigyáznom. Anyámék tudták, hogy veszélyben vannak, hisz mindenki számára világos volt, hogy ők nem a Nagyúr hívei, így megpróbáltak biztonságba helyezni engem. Így esett a Black családra a választás. Hiszen ők a Nagyúr körébe tartoztak, így telesen biztonságban érezhették magukat. Hetente egyszer találkoztam a szüleimmel. Rémes volt. Bár varázsló voltam, minisztériumi engedéllyel, otthon tanultam Mr és Mrs Blacktől,, mert vigyáznom kellett Narcissára. Valamit valamiért, mondták. Rémes egy társaság volt. Csak úgy tömték a kisasszony fejét, mindenféle marhaságokkal. Szerencsére rám nem ragadt semmi, hiszen láttam, az aranyvér mánia addig is elvezethet, hogy egy anya megtagadja a saját lányát. Én ebből nem kértem.   

Tizennyolc éves koromban, letettem az összes vizsgámat kitűnő eredménnyel, ahol megismertem a nálam két évvel idősebb Pierre Tonerre-t. Franciaországból utazott Angliába, mert az anyja azt akarta, hogy halálfalónak állon. Mondanom se kell, hogy ez összesodort minket. Én menekültem a Black ház undorító mocskától, míg Pierre az anyja elől.  Két év múlva összeházasodtunk.

 Kis lakásunkban ültünk a férjemmel, amikor jött a bagoly, hogy Narcissa és Lucius összeházasodnak. Teljesen kétségbe estem, hiszen kiskorában meg tudtam óvni attól, hogy úgy gondolkodjon, mint a szülei, de a Malfoy család köztudottan ugyanazon nézeteket vallták, mint Narcissa felmenői. Így, amikor felkértek, hogy legyek a kicsi Draco dadusa, egy percig sem haboztam. Lucius természetesen ki nem állhatott, de asszonyom és Draco miat nem küldött el a házuktól. Nyolc hónappal Draco születése után, Január tizennyolcadikán, megszületett két kislányunk, Amanda és Julietta Tonerre. Julietta született elsőnek, és éjfél után pedig Amanda. Pierre napokig csak nézte őket könnyes szemekkel, miközben percenként megköszönte nekem, a két kis csodát.

Két évvel később, kint ültünk a kertben, és néztük, ahogy a lányok kergetik egymást, és nevetgélnek.

-          Köszönöm – ölelte át Pierre a vállamat.

-          Nem unod még, drágám. Két éve minden nap megköszönöd, pedig igazából nem volt más választásom jöttek ők maguktól! – nevettem el magam, majd ránéztem a gyerekekre. –Olyan szépek! Igazából nekem kéne megköszönnöm neked!

-          Szeretlek – csókolt meg, majd ránézett Amandára. -  Nézd, Antoniett, Amanda megint összeveszett a nővérével.

Megsimogattam, majd odasétáltam a hosszú szőke hajú, földön ülő kis méregzsákhoz. összefont kezekkel ült, és haragosan nézett testvérére, aki épp elszáradt virágokat, leveleket élesztett újra.

-          Mi a baj, kicsim? – kérdeztem.

-          Julie, már megint varázsol! Én miért nem tudok olyat, amilyet ő? Egy piszkos mugli vagyok? – mondta mire meglepődtem szavára, és felkaptam.

-          Ne beszélj így! Ha még egyszer meghallom, hogy ilyeneket mondasz, büntetést kapsz! – kiabáltam rá, de hamar lenyugodtam. –Julie pedig kicsit hamarabb kezdte el használni az erejét, de nem jelenti azt, hogy jobb, mint te.

-          Rendben anyu, szeretlek.

Rengeteg ilyen veszekedés volt. Egy ideig a nagyanyám látogatott minket, mikor megtudta, hogy a félvér unokájának gyerekei születtek, egy aranyvérű mágustól. Julie sohasem szerette őt, nem így mint Amanda, aki, minden  tiltás ellenére, csakúgy itta nagyanyja minden szavát. Három éves koráig rendszeresen elvitte Amandát magával Franciaországba, mindenféle törvényre hivatkozva., meg azzal a szándékkal, hogy Amanda lesz az ő méltó utódja, ha már anyám elárulta. 

Aztán egyszer három éves korában, egy pálcával tért haza, a nyári látogatásról. Nagyanyám adta neki, mikor elkezdte használni a varázserejét. Nem engedte, hogy elvegye tőlem, nem egyszer meg is támadott engem, és a nővérét, különféle szitokszavakat a fejemhez vágva. Aztán egyszer csak elvittem őket a játszótérre, ahol találkoztunk három mugli fiúval, akik Julie, nyáron megismert barátai voltak. Nagyon kedves kissrácok voltak, elkezdtem velük beszélgetni, ami Amandának nem tetszett, és elkezdte őket kínozni, amikor elfordítottam a fejem. Későn vettem észre, hogy ő csinálja azt, amit, és mire megállítottam, a fiúk meghaltak. Amikor észrevettem, telesen ledöbbentem. Felpofoztam a lányomat, majd karomba vettem őket, és haza hoppanáltam. otthon Julietet Pierre-re bíztam, míg próbáltam Amanda fejét kimosni, ám ő nem bánt semmit. Győzelemittas vigyorral rám nézett, és csak annyit mondott, hogy megérdemelték azok a mocskos mugliivadékok.

Mikor épp rászóltam volna, megjelent a minisztérium. Az Azkabanba akarták vinni az én alig három éves kislányomat. Hiába próbáltam őket győzködni, hogy nem direkt történt, a lányom felpattant, és rájuk nézett.

-          Dehogynem, azok a mocskos mugliivadékok nem érdemlik meg az életet! Azt hiszik megbántam? Hát tévednek! Ha visszapörgetnénk, az időt újra megtenném! Tudják miért? Mert ezt érdemlik!

Ez volt az a pont, ami után nem tehettem semmit. A tárgyaláson, a kora miatt, engedményt kapott. Ki kellett törölni az emlékezetét, és mugli árvaházba adni. Napokig zokogtam. Visszaköltöztünk a Malfoy kúriába én, Pierre, és Julietta. Ők csak Juliet ismerték, így nem kellett magyarázkodnom. A munkába menekültem. Pierre és én majdnem elváltunk, két hetente ellátgattam az árvaházba, hogy lássam a lányom, aki nem is ismert fel.  Aztán egyszer csak, épp a Malfoy kúriában kötögettem, amikor mosolyogva rohant be az ajtón Narcissa.

-          Kislányunk lesz!**

-          Tessék? Hiszen úgy volt, hogy nem lehet gyermeketek – vettem át a karjaiból Dracót.

-          Így van, de a közeli árvaházból, örökbe fogadhatunk egy kislányt – sírta el magát, és a nyakamba borult. – Olyan régóta szeretnék még egy kisgyereket.

Azzal Draco kirántotta magát a kezemből, és egy könyvet felkapva kifutott a kertbe. Megnyugtattam Narcissát, és utánamentem.

  Pár nappal később, egy képpel tért haza asszonyom, és megmutatta a képet. Elállt a szavam, Amanda volt az. Bármit meg tettem volna, hogy ne történjen meg az örökbefogadása. Az igazat nem mondhattam meg, így csak egy választásom volt. Megbűvöltem az intézmény igazgatóját, így Amanda az árvaházban maradt. Mrs Malfoy telesen összetört. Nem is csinált mást, csak ágyában feküdt, és keservesen sírt. De legalább megmentettem az életüket…

*

-          Hát persze hogy nem! Mert ő a megtestesült tökély! – üvöltötte őrült nevetéssel a támadó, és rám szegezte pálcáját. – Elnézést kérek, hogy nem lehet mindenki annyira tökéletes, mint Julietta!

-          Ereszd le a pálcádat – néztem rá, és kinyújtottam a kezem. – Add ide szépen a pálcádat, és mindent rendbe hozunk, kislányom...

-          Kislányom? Akkor lettél volna ilyen kedves, mikor bedugtál abba a rohadt árvaházba! – kiabálta az arcomba „Draco”, majd hirtelen el kezdett nőni a haja. -  Húsz éve várom, hogy bosszút állhassak! Többet foglakoztál azzal a Malfoy gyerekkel, mint a saját lányoddal! Szerencsére a minisztérium emberei még egy felejtés átkot sem tudnak megcsinálni rendesen! Minden egyes pillanatra emlékszem! Mindenféle mugli gyerek fontosabb volt, mint én!

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és megjelent Draco, arca tiszta seb volt, és mikor meglátta a támadót, pálcát rántott. Az nem mozdult, csak ijedten Dracóra meredt, majd egy ideig csak egymást nézték. Draco meglátta az ájultan feküdt Hermiónét, mire felordított, és lefegyverezte, a támadót.

-          Mit tettél vele?

(Draco szemszöge)

Miután otthagytam Antoniettet, a minisztérium felé vettem az irányt. Elhatároztam, hogy feladom magam, és viselem a következményeket, ám félúton találkoztam Amandával, aki valamilyen bosszúról, és halálról beszélt. Megtámadott, majd varázslat segítségével felvette az én alakomat, és ott hagyott. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiszabadítottam magam, és haza indultam. Szörnyű látvány fogadott. A támadó ijedten rám nézett, míg én csak a majdnem halott Mionét néztem.

-          Csak azt kapta a kis rohadt sárvérű, amit megérdemelt! – magasodott vissza a hangja, majd hosszú szőke ha mögött, megláttam Amanda arcát. -  Elkéstél, Rómeó! Júliádnak már csak percei vannak hátra!

Ellöktem magamtól a nőt, és Mióhoz futottam. Teljesen sápadt volt, rengeteg vért vesztett, és látszódott rajta, hogy tényleg a halálán van. Antoniett gyorsan odafutott hozzánk, és megpróbált segíteni rajta, miközben csak azt kántálta, hogy sajnálja.

-          Hiába, a végén mindenki megkapja azt, amit érdemel! A kis sárvérű meghal, mire a nap lemegy. El sem tudom mondani, hogy mióta várok erre a pillanatra!

-          Miért jó ez neked? - üvöltöttem, mire elmosolyodott.

-          Emlékszel arra a kislányra, akit örökbe akartatok fogadni kiskorodban? Én voltam az! A tulajdon anyám habozás nélkül ellökött magától, mindössze három éves koromban! Az előtt pedig egyfolytában más kölykökkel foglalkozott! Te és Julietta voltatok a kedvencei! Egyfolytában azt hallgattam, hogy ti milyen tökéletesek vagytok! bizony, emlékszem! A béna minisztériumi dolgozók, még egy három éves kislány emlékezetét sem tudták kitörölni. Azt akarom, hogy fájjon anyámnak! és tudom, hogy te vagy az, akinek az elvesztését nehezen tudná elviselni!

-          Akkor miért Miót… - kérdeztem, de a szavamba vágott.

-          Ugyan már, a tökéletes Granger kisasszony! Miniszter helyettes, akiért az összes férfi oda van. Mindenki imádja őt, maga a megtestesült tökély! Amikor megtudtam, hogy elraboltad tudtam, hogy eljött az én időm. Már vagy egy éve próbálok végezni vele, és a legnagyobb sikerem az volt, amikor egy sikátorban megtámadtam őt, és Pottert, majd a Mungóban feküdt egész nap. Egy hajszál választotta el őt a biztos haláltól! Ha az a marha Agrippa nem rontotta volna el a Százfülé főzetet, nem buktam volna le. Természetesen Hermionénak minden szemet szúrt, és elkezdett dumálni Potternek! Szerencsémre az a barom annyira meg akart menteni, hogy nem hitt ennek a tyúknak. Harry Potter, és az ő megmentési mániája…

-          Draco – hallottam meg Antoniett hangját. – Ha Hermionét nem látja el egy orvos azonnal, meghal!

-          Tik-tak, közel a vég – nevetett fel tébolyultan Amanda. – Már csak percei vannak hátra!

-          Te… Te őrült cafka, ezért megfizetsz! – kiabáltam és elindultam felé, ám egy reccsenést hallottam, és lenéztem a földre. – A pálcám…

-          Azt akarom, hogy szenvedj, Draco Malfoy! Megfizetsz azért, amiért gallyra vágtad a gyerekkoromat! Azt a szerencsétlen apádat is én vettem rá, hogy ölje meg anyádat. Tudod, az a gyenge marha csak úgy üvöltötte, hogy Ő, nem bántja a feleségét… - kiabált oda. -  De hiába, az Imperio csodákra képes…

-          Hogy mi? – kérdeztük egyszerre.

-          Lucius Malfoy miután elvitte magával anyádat, bujkált az aurorok elől. Én bármit megtettem volna, hogy fájdalmat okozzak neked, így tudtam, anyádat kell valahogy eltűntetnek a föld színéről. Persze Lucius feleannyira sem volt kemény, mint amennyire mutatta magát. Így besegítetem neki egy kicsit…

-          Te szemétláda – csóváltam a fejem, mire felkaptam Antoniett pálcáját, és elindultam felé. – Most meghalsz!

-          Ne reménykedj!– kiabálta oda, majd nevetve énekelni kezdett. – Tik-tak, tik-tak, ketyeg az óra…

Időközben Antoniettnek sikerült ellátnia a vérzést ám Mio állapota továbbra sem javult. Julie és Andrew sóbálványátka elmúlt, így ők is Hermione ápolásán foglalatoskodtak. Hallottam, hogy Antoniett hangosan monda, hogy szerelmem bármelyik pillanatban meghallhat.  Amanda felkapta Hermiont pálcáját, és rám szegezte. Még utoljára elbúcsúzott tőlem, majd kimondta az átkot, és én lehunyt szemekkel vártam a szenvedést.

Ám a várt hatás elmaradt, helyette egy keserves sikoltást hallottam, és mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy Julietta fekszik előttem, seb borította testtel. Hirtelen meghallottam Andrew keserves zokogását, és Antoniett sikoltását. Aztán elborította a vörös köd az agyamat. Felkaptam Antoniett pálcáját, majd megindultam felé, és véget vetettem az egésznek.

-          Adava kedavra! – mondtam ki a halálos átkot, mire Amanda holtan esett.

A szobára ereszkedett csend nyomasztó volt. Hirtelen még a sírás is abba maradt, és csak nézték Amanda holttestét. Kiejtettem a pálcát a kezemből, majd odasétáltam szerelmemhez. Karjaimba vettem, és leültem vele a fotelbe.

-          Granger, nehogy meg merj nekem halni, hallod? – suttogtam neki. – Ha itt mersz hagyni, én nem tudom, mit teszek veled! Felőlem ihatod azt a lötty kávédat, leszokom a dohányzásról, és bármit megteszek, amit csak szeretnék, csak ne hagyj itt!

Hiába reménykedtem, hogy Mio egyszer csak felül, és azt mondja kedves, lágy hangán, hogy nincs semmi baj, nem tette. Továbbra is csak erőtlenül feküdt karjaimban, éreztem egyre lassabban verő szívét. Éreztem, hogy mindenki engem néz, mire egyszer csak felüvöltöttem.

-          A rohadt életbe! Miért hagytalak itt? Hogy lehettem ilyen önző! Ha meghalsz, én nem tudom, mit teszek…

-          Draco – hallottam meg Pierre hangját, aki eddig unokáját próbálta lenyugtatni. – Tudom, hogy ez nem a megfelelő alkalom, de nem volt ó cselekedet, hogy azt a pálcát használtad. A minisztérium minden pálcát figyel. Erre tartanak…

* Dalszöveg fordítás.

Veled együtt válok semmivé

érzem, ahogy összeomlik a világ
Érzem, ahogy összeomlik az életem
Érzem, a lelkem darabokra hullik
És semmivé válok
Semmivé válok együtt veled

Ébren fekszem egy álmot kergetve
Érzem az izét a lélegzetednek
Tudom, semmit el nem felejtek
Ígérem, szorítva ölellek és imádkozom
Mit elképzeltünk, a szemünk előtt omlik szét
Semmi nem marad a régi már

** Ezután beszél Antoniett és Draco az egyik fánál. :-) Egyik fejezetben már megírtam J

16. fejezet A pont, ami mindent megváltoztatott

„A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.”

(Paulo Coelho)

(Draco szemszöge)

Anyám utolsó mondata után a kandallón keresztül az első helyre mentem el, ami eszembe jutott. A Malfoy kúriába. Ahogy kiléptem régi otthonom kandallójából, egyenesen a szobám felé vettem az irányt.  Leszakított tapéták, halálfaló köpenyek és vérfoltok keresztezték utamat. A háború kitörése után egyfajta „halálfaló menedékként” funkcionált az otthonunk, bármennyire is ellenezte az anyám. Apám Azok után, ami a minisztériumban történt ötödikben, nem mert ellentmondani a Nagyúrnak. Így minden gyűlés nálunk volt, és abban az időben, amikor Voldemort legyőzhetetlennek tűnt, nem egyszer fordult elő, hogy házunk alagsorában öltek meg muglikat, sárvérűeket, vagy épp bárkit, akik az útjukba álltak.  Természetesen Potter győzelme, és apám szökése után megpróbálták a földdel egyenlővé tenni ezt a helyet, amit csak az ősi varázslatok védtek meg attól. Így lehet, hogy Bár a ház kívülről félig lerombolt, belül ennek csak minimális jelei látszódnak. Beléptem a szobám ajtaján, és körbenéztem. Annak állapota valami rémes volt. Hetedik óta nem jártam itt. Az ágy felforgatva, könyvek széttépve, a szekrényből a ruháim a földön hevertek. Az íróasztalomhoz sétáltam, amin még ott voltak a Pitonnak készült házi dolgozataim, a bájital illetve a Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvem és természetesen rengeteg kép a családról. Ám azoknak képkeretén az üveg be volt törve, vagy el voltak szakítva. Gyerekkorom legszebb éveit láttam cafatokra tépve. Az egyik családi képre kaptam a tekintetem, ami akkor készült, amikor három éves voltam. Apám és anyám a térdükön támaszkodnak, egyik kezükkel a földön, másikkal az én vállamat ölelve, és egyszerre nyomnak puszit az arcomra, mire én elnevetem magam. Ám ez a képen már nem látszódott. A képen a helyem ki volt égetve. Kezemben a képpel leültem az ágyam tövébe, és, bár tudom, hogy egy férfi nem tehetne ilyet, a könnyeim záporozni kezdtek, a megcsonkított papírra.

*

Hetedikes voltam, és épp otthon feküdtem az ágyamon, és egy cikeszt kapkodtam el. Dumbledore halála és Voldemort megerősödése következtében, amelyik diák haza akart menni pár napra, az megtehette. Több se kellett nekem, beszéltem Pitonnal, és második napja a saját ágyamban ébredtem. Igazából szörnyűnek találtam, ami az iskolában ment. Igen, el akartam érni, hogy felnézzenek rám, és hogy érezzék, „malfoyságomból” kifolyólag mennyivel jobb vagyok náluk. De amióta Potterék nem jöttek vissza a Roxfortba, elszabadult a pokol. Piton nem szab határt az ú halálfaló tanároknak, akik szinte már csak hobbiból kínozzák a mugli születésű diákokat, engem pedig mindenki utál, mert páran megtudták, hogy ott voltam Dumbledore halálánál. Persze, a halálfalók szinte dicsőítették Pitont. Ő volt az, aki annyi éven át ellenállt a „mocsoknak”, és kitartott a Sötét Nagyúr mellett.  Persze, csak én tudtam, hogy mennyire tévednek. Egyszer, még hatodikban, éjszaka beszélgettem a professzorral. Az igazgató úr halála után megához hivatott, és rá akart venni, hogy kövessem az Ő példáját, és álljak át az ő oldalukra. Akkor felháborodva az asztalra csaptam, és üvöltözve elmondtam mindenféle árulónak, ám ő tovább győzködött. Azt mondta, hogy túl jó ember vagyok ahhoz, hogy a varázslótársadalom szégyeneivel tartsak. Persze személyes sértésnek vettem. Még hogy az én apámék lennének azok, akiket szégyellni kelljen! Aztán hiába kiabáltam vele,és mondtam rá mindenfélét elbizonytalanított. Persze, egészen kiskorom óta nem értek egyet apám által vallott nézetekkel, de úgy gondoltam, hogy az a legkevesebb, hogy támogatom, miután tönkretettem az életüket. Így nem mondtam ellent neki, ám akkor, Piton szavai elbizonytalanítottak.

Gondolatmenetemből a kicsapódó ajtó zökkentett ki, amin sietős léptekkel megjelent apám.

-          Draco, feladatunk van!

-          Mégis mi, ha szabad megkérdeznem, apám? – kérdeztem tőle, miközben felkeltem ágyamról, és megigazítottam magamon fehér ingemet.

-          Újabb két mugli ivadék. Samantha és Johnatan Agrippa. Azt állítják, hogy a szüleik bizonyítani tudnák, hogy nem mugli származásúak, ám ők eltűntek sajnálatos módon, az erdőben – mondta gúnyos hangnemben apám. – Gyerünk, Draco, nem érünk rá!

Így se szó, se beszéd, felkaptam a fekete köpenyemet, jól megigazítottam, hogy ne látszódjon a Sötét jegy a bal karomon, majd lementem a pincébe. Két, még nálam is fiatalabb, gyerek ült az egyik cellában, szorosan ölelve egymást. Hallottam Lucius kegyetlen mondatait, ahogy kínzással próbálja belőlük kicsikarni, hogy hol vannak a szüleik. Szerencsétlen gyerekek hiába bizonyítgatták zokogva, hogy eltűntek, és napok óta egyedül alszanak az erdőben, apám egyszer csak a kisebbik felé küldött egy átkot, aminek következtében mély sérülések keletkeztek testén,. A kissrác sikoltott egyet, a nővére pedig odarohant, és megpróbálta elállítani a vérzést. Majd  egy átok eltalálta a lányt is, mire annak is vérezni kezdett a teste. Gúnyosan nevet3ett egyet az apám, majd odaszólt nekem, hogy hagyjuk őket ott, az idő majd elvégzi a dolgát, és már csak a holttestékért kell visszamennünk.

Apám ott hagyta a vérző gyerekeket, és ahogy nem hallottam lépteinek hangját, ledobtam köpenyem, és odafutottam hozzájuk. próbáltam kezemmel leszorítani a sebeiket, hogy ne vérezzenek tovább, miközben őrült tempóban kerestem a pálcámat, láttam, hogy a lány megfogja fiatal testvére kezét megszorítja, és megpróbál mosolyogni. Nem tehetek róla, keserves zokogásban törtem ki, és csak azt ismételgettem, hogy megmentem őket. Fehér ingem tiszta vér volt, miközben próbáltam őket megmenteni, ám hiába. Sebesülésüket olyan fekete mágia okozta, ami ellen nem tudtam semmit tenni. Egyszer csak a lány ellökte magáról a kezem, egyenesen az öccse testére. akárhányszor fogtam meg sebeit, ő mindig visszavezette kezem testvére sebeire. Majd zöld szemeivel rám nézett, és tudtam, mire kér. Láttam, hogy Samantha erősen megszorítja öccse kezét, majd az utolsó erejével felé fordult.

-          Ne haragudj Johnatan! Nagyon szeretlek – mondta, majd láttam, hogy keze még végig simít testvére arcán, majd meghalt.

Napokkal később is ez tért vissza az álmaimban, ahogy a kislány élete utolsó pillanatában is próbálta kistestvér megnyugtatni, és megmenteni, nem törődve saját életével. A fiút, meg tudtam menteni. Nem is tudom már hogy, csak arra emlékszem, hogy dühömbe bele vágtam egyet a padlóba, hogy nem előbb jutott eszembe, mert akkor Samantha is életben maradhatott volna. Szóltam Dobbynak, aki elvitte onnan a kisfiút egyenesen a Rendhez. Véres kézzel, inggel, és vöröslő szemekkel sétáltam fel a szobám felé, ám útközben találkoztam apámmal. Amikor meglátta hogyan nézek ki, szó nélkül lekevert egy pofont.

-          Megmondanád hogy mi a fészkes fenét műveltél?

-          Nem hagyhattam ott őket… - mondtam ám már arcomon éreztem a következő csapást.

-          Még mennyire, hogy ott hagyhattad volna őket! Én is megtettem!

-          Az lehet, de én ennél több vagyok! – szaladt ki a számon, aminek következtében éreztem, ahogy a bal karomon mintha kést húztak volna végig.

-          Több? Minél? Egy gyenge kis féreg vagy, akit már rég meg kellett volna ölnöm! El sem hiszed, mennyire vágyok rá, csak anyád áll az utamban! Ha ő nem lenne, már te is rég valamelyik temetőben rohadnál! – kiabálta, majd ingemet felhúzva a jegyemre mutatott. -  Látod ezt? Ez azt jelenti, hogy elkötelezted magadat, felém! Ezekután hogy merészelsz felettem és a döntéseim felett ítélkezni! Ez nem méltó egy Malfoy sarjhoz.

-          Igazad van – mondtam halkan, majd amikor láttam, hogy kezd enyhülni, és a szorítása is gyengült felé fordultam. – Valóban, nem méltó egy Malfoyhoz. De tudod mit? Ha ezt jelenti Malfoynak lenni, akkor nem is akarok az örökösöd lenni!

Soha nem merem volna ilyet mondani az apámnak. Kiskorom óta arra voltam nevelve, hogy tisztelnem kell a szüleimet. Ám akkor, amikor végig néztem, hogy megkínozza, majd ott hagyta szenvedni azokat a gyerekeket, bennem összetört valami, és Lucius Malfoy megszűnt az apámnak lenni. Nagy megdöbbenése végett el tudtam futni a szobámba, ahonnan pár cuccomat összecsomagolva elszöktem hazulról. Még hallottam, ahogy Anyu utánam sikolt, és Luciust, ahogy azt kiabálja, hogy soha többé nem láthatom anyámat.

Tudtam, hogy a Roxfortban keresnének először, ezért hát Piton magán telkére mentem, ahol  rövidesen a professzor fogadott, majd, miután megölelt, ellátta a sérüléseimet, és elvitt a rend főhadiszállására. Ott röviden vázolta a helyzetet, ám senki nem bízott bennem eleinte. egyedül Molly és Arthur Weasley fogadott el engem, és bántak velem úgy, mintha a fiúk lennék. Sirius Black nagyon vigyázott, hogy mit mondott előttem. Egyik este, a főhadiszállás ebédlőjében ültek Sirius, a Weasley család, ám amikor hirtelen beléptem, Sirius elhallgatott, majd undorodva rám nézett, és Lupin professzor felé fordult.

-          Ha akarják, szívesen kimegyek a szobából! –mondtam, majd meg is fordultam, ám Mrs Weasley elkapta a vállamat.

-          Ugyan, Draco, senkit nem zavarsz!

-          Ez nem igaz, engem kimondottan irritál! –hallottam meg Mr Black hangját. – Nem elég, hogy attól kell tartanom, hogy álmomban leszúr, még akkor sem lehet nyugtom, amikor a rend dolgait beszéljük meg!

-          Ne de, Sirius!- csóválta meg a fejét Lupin professzor.

-          Nincs semmi „Sirius”, Holdsáp! – Pattant fel az asztaltól Sirius, majd a falba csapott. – Ez egy Malfoy! A családjuk generációk óta Voldemort féle nézeteket vallják, és most higgyem el, hogy Draco Malfoy szakít ezzel az ősi hagyománnyal? nem most jöttem le a falvédőről! Nem elég, hogy Pipogyusz is itt lófrál szabadon, a főhadiszálláson, még beengedjük ezt a halálfaló ivadékot, kezén a Sötét Jeggyel, mert azt mondta, hogy megváltozott. Ezekben az időkben sokkal elővigyázatosabban kellene viselkednünk!

-          Megértem önt, Mr Black, az ön helyében én is így reagálnék. Ám az, amit most csinál, semmivel sem jobb annál, amit a halálfalók tesznek! – mondtam, aminek következtében Mr Weasley, és Lupin professzor fogták le Siriust, mert az nekem akart jönni.

-          Hogy merészeled!

-          Maga is azok alapján ítél meg engem, hogy ki az apám! ez ugyanolyan, amit ők tesznek! ha Malfoy vagyok, akkor már biztos Voldemort követője? Nem hasonlít kísértetiesen arra, hogy aki mugli születésű, annak halnia kell? Igen, Lucius elkötelezett híve Voldemortnak. Nekem viszont elegem van ebből az egészből!

-          Tudod kedves, Draco, - ejtette ki gúnyosan a nevemet – a vér, nem válik vízzé.

-          Önnek is ezt mondták, amikor elszökött otthonról? – kérdeztem, és hirtelen mindenki csöndben maradt. Mr Black is csak egy helyben állt, és döbbenten nézett rám. – Nézze, én nem várom e senkitől, hogy imádjanak engem, hisz, mint már mondtam, én is azt tenném, amit önök. Bizalmatlankodnék. Ám én nem kívánok több ártatlan emberi életet elvenni. Múltkor a saját szememmel láttam, hogy apám megölt két gyereket, mert szerinte nem aranyvérűek voltak. A saját kezemmel próbáltam őket megmenteni, de nem sikerült.

-          Igen, valóban ott van a jegy a kezemen –húztam fel ingemet, hogy mindenki láthassa. – De nem volt más választásom! Ha ellent mondtam volna, megöltek volna, és soha többé nem láthattam volna anyámat.

-          Narcissa semmivel sem jobb, mint az apád – mondta Mr Black, minek következtében mindenki meglepődött, én meg ösztönösen szegeztem torkának a pálcámat.

-          Nem tud ön semmit az anyámról! Anyám rengeteg mugli gyereket mentett már meg  a biztos haláltól! Anyám, csak reménytelenül szereti azt a féreg apámat!

-          Igazat mond! – hallottam meg keresztapám hangját a hátam mögött, majd egy hirtelen mozdulattal megához rántott. – Bármennyire szerettem volna látni, hogy szanaszét átkozod a mi „Tapmancsunkat”, sajnos nem tehetem, mert akkor egyből rád találnak. A pálcádat sajnos nem használhatod, amíg menekült vagy.

-          Sirius, én elhiszem, hogy fenntartásaid vannak, de a fiúnak igaza van – mondta Mr Lupin. -  Veled szemben is voltak előítéletek, és ha James akkortájt nem barátkozik veled össze, talán máig abban a tudatban élnénk, hogy te is a Nagyúr hívei közé tartozol. Mindenkinek adni kell egy esélyt. Továbbá, a fiú emlékeit a mai nap folyamán ellenőrizni fogom, hiszen beleegyezett. Így mindenre fény derül.

-          Nem hasonlíts minket össze! És egyébként is, emléket lehet hamisítani!

-          Igen ez igaz – mondta Lupin, majd rám nézett. – De az emlékekből áradó érzelmet nem. Azok alapján meg lehet állapítani, hogy az emlék valós-e.

-          Felőlem, csináljatok, amit akartok! – csattant fel Sirius, majd elhagyta a szobát.

És valóban, aznap megnézték az emlékeimet. Szörnyű volt, hiszen úgy neveltek, hogy soha nem szabad kimutatni semmi féle érzelmet, de így, hogy szabadon olvastak a fejemben, egy nyitott könyv voltam számukra. Ami egy Malfoyt zavart volna, de engem megnyugtatott, hogy talán végre esz egy hely, ahol elfogadnak, magamért.

*

Miután ellenőrizték az emlékeimet, elfogadtak. Bár néha Mr Black még került, és nem igazán beszélt előttem rendi ügyekről, szépen lassan ő is kezdte, ha nem is megszeretni, de elfogadni, hogy ott vagyok velük. Esküt tettem, hogy kémkedek a Rendnek, és ők cserébe vigyáznak rám. Visszatértem a Roxfortba, ahol a halálfalók tudtak apámtól a történtekről ezért rám szálltak. Szerencsére Piton, és pár hamis emléknek köszönhetően elhitették velük, hogy Imperio hatása alatt álltam.  Így apám megbocsájtott, visszafogadott, ám anyámmal továbbra sem találkozhattam. Utolsó emlékem ez róla, amikor szökésem napján zokogva fut felém, és kérlel, hogy ne menjek el.

Egyik este, úgy a nagy csata előtt pár nappal, az iskola könyvtárában ültem. Apám és Anyám már eltűntek, és hiába keresték őket, sehol nem találták.  Aztán egyszer csak kaptam egy levelet.  Persze felismertem a baglyot, a levelet Sirius küldte. Izgatottan téptem fel a borítékot, hiszen tudtam, ha Sirius ír, akkor valami hírt kapok anyám felől. Bárcsak ne lett volna igazam.  A levél rövid volt, csak egy fénykép volt benne, és mellé egy soros üzenet. A képen anyám integetett felém olyan mosollyal, amit életemben nem láttam az arcán. Fiatal volt talán annyi, mint akkor én voltam. Aztán a papíron felismertem Sirius kicsit olvashatatlan betűit, és azt kívántam bárcsak tényleg nem tudtam volna elolvasni.  A papír kiesett a kezemből, és megsimogattam a képen gyengéden rám néző anyámat. Majd lefeküdtem az asztalra, és megállás nélkül sírtam. Fejemben csak az az egy mondat visszhangzott, amit Sirius írt:

„Narcissa ma reggel nyolc órakor, egy London melletti kis településen meghalt.”

Hírek

Oké, ma láttam, hogy véletelnül nem állítottam át, hogy csak regisztrált emberek írhatnak. Nos, visszaállítottam, így mostmár Bárki tud írni kritikát. Bocsánatot kérek!

Pusz.
Lilyke94