16. fejezet A pont, ami mindent megváltoztatott

„A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.”

(Paulo Coelho)

(Draco szemszöge)

Anyám utolsó mondata után a kandallón keresztül az első helyre mentem el, ami eszembe jutott. A Malfoy kúriába. Ahogy kiléptem régi otthonom kandallójából, egyenesen a szobám felé vettem az irányt.  Leszakított tapéták, halálfaló köpenyek és vérfoltok keresztezték utamat. A háború kitörése után egyfajta „halálfaló menedékként” funkcionált az otthonunk, bármennyire is ellenezte az anyám. Apám Azok után, ami a minisztériumban történt ötödikben, nem mert ellentmondani a Nagyúrnak. Így minden gyűlés nálunk volt, és abban az időben, amikor Voldemort legyőzhetetlennek tűnt, nem egyszer fordult elő, hogy házunk alagsorában öltek meg muglikat, sárvérűeket, vagy épp bárkit, akik az útjukba álltak.  Természetesen Potter győzelme, és apám szökése után megpróbálták a földdel egyenlővé tenni ezt a helyet, amit csak az ősi varázslatok védtek meg attól. Így lehet, hogy Bár a ház kívülről félig lerombolt, belül ennek csak minimális jelei látszódnak. Beléptem a szobám ajtaján, és körbenéztem. Annak állapota valami rémes volt. Hetedik óta nem jártam itt. Az ágy felforgatva, könyvek széttépve, a szekrényből a ruháim a földön hevertek. Az íróasztalomhoz sétáltam, amin még ott voltak a Pitonnak készült házi dolgozataim, a bájital illetve a Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvem és természetesen rengeteg kép a családról. Ám azoknak képkeretén az üveg be volt törve, vagy el voltak szakítva. Gyerekkorom legszebb éveit láttam cafatokra tépve. Az egyik családi képre kaptam a tekintetem, ami akkor készült, amikor három éves voltam. Apám és anyám a térdükön támaszkodnak, egyik kezükkel a földön, másikkal az én vállamat ölelve, és egyszerre nyomnak puszit az arcomra, mire én elnevetem magam. Ám ez a képen már nem látszódott. A képen a helyem ki volt égetve. Kezemben a képpel leültem az ágyam tövébe, és, bár tudom, hogy egy férfi nem tehetne ilyet, a könnyeim záporozni kezdtek, a megcsonkított papírra.

*

Hetedikes voltam, és épp otthon feküdtem az ágyamon, és egy cikeszt kapkodtam el. Dumbledore halála és Voldemort megerősödése következtében, amelyik diák haza akart menni pár napra, az megtehette. Több se kellett nekem, beszéltem Pitonnal, és második napja a saját ágyamban ébredtem. Igazából szörnyűnek találtam, ami az iskolában ment. Igen, el akartam érni, hogy felnézzenek rám, és hogy érezzék, „malfoyságomból” kifolyólag mennyivel jobb vagyok náluk. De amióta Potterék nem jöttek vissza a Roxfortba, elszabadult a pokol. Piton nem szab határt az ú halálfaló tanároknak, akik szinte már csak hobbiból kínozzák a mugli születésű diákokat, engem pedig mindenki utál, mert páran megtudták, hogy ott voltam Dumbledore halálánál. Persze, a halálfalók szinte dicsőítették Pitont. Ő volt az, aki annyi éven át ellenállt a „mocsoknak”, és kitartott a Sötét Nagyúr mellett.  Persze, csak én tudtam, hogy mennyire tévednek. Egyszer, még hatodikban, éjszaka beszélgettem a professzorral. Az igazgató úr halála után megához hivatott, és rá akart venni, hogy kövessem az Ő példáját, és álljak át az ő oldalukra. Akkor felháborodva az asztalra csaptam, és üvöltözve elmondtam mindenféle árulónak, ám ő tovább győzködött. Azt mondta, hogy túl jó ember vagyok ahhoz, hogy a varázslótársadalom szégyeneivel tartsak. Persze személyes sértésnek vettem. Még hogy az én apámék lennének azok, akiket szégyellni kelljen! Aztán hiába kiabáltam vele,és mondtam rá mindenfélét elbizonytalanított. Persze, egészen kiskorom óta nem értek egyet apám által vallott nézetekkel, de úgy gondoltam, hogy az a legkevesebb, hogy támogatom, miután tönkretettem az életüket. Így nem mondtam ellent neki, ám akkor, Piton szavai elbizonytalanítottak.

Gondolatmenetemből a kicsapódó ajtó zökkentett ki, amin sietős léptekkel megjelent apám.

-          Draco, feladatunk van!

-          Mégis mi, ha szabad megkérdeznem, apám? – kérdeztem tőle, miközben felkeltem ágyamról, és megigazítottam magamon fehér ingemet.

-          Újabb két mugli ivadék. Samantha és Johnatan Agrippa. Azt állítják, hogy a szüleik bizonyítani tudnák, hogy nem mugli származásúak, ám ők eltűntek sajnálatos módon, az erdőben – mondta gúnyos hangnemben apám. – Gyerünk, Draco, nem érünk rá!

Így se szó, se beszéd, felkaptam a fekete köpenyemet, jól megigazítottam, hogy ne látszódjon a Sötét jegy a bal karomon, majd lementem a pincébe. Két, még nálam is fiatalabb, gyerek ült az egyik cellában, szorosan ölelve egymást. Hallottam Lucius kegyetlen mondatait, ahogy kínzással próbálja belőlük kicsikarni, hogy hol vannak a szüleik. Szerencsétlen gyerekek hiába bizonyítgatták zokogva, hogy eltűntek, és napok óta egyedül alszanak az erdőben, apám egyszer csak a kisebbik felé küldött egy átkot, aminek következtében mély sérülések keletkeztek testén,. A kissrác sikoltott egyet, a nővére pedig odarohant, és megpróbálta elállítani a vérzést. Majd  egy átok eltalálta a lányt is, mire annak is vérezni kezdett a teste. Gúnyosan nevet3ett egyet az apám, majd odaszólt nekem, hogy hagyjuk őket ott, az idő majd elvégzi a dolgát, és már csak a holttestékért kell visszamennünk.

Apám ott hagyta a vérző gyerekeket, és ahogy nem hallottam lépteinek hangját, ledobtam köpenyem, és odafutottam hozzájuk. próbáltam kezemmel leszorítani a sebeiket, hogy ne vérezzenek tovább, miközben őrült tempóban kerestem a pálcámat, láttam, hogy a lány megfogja fiatal testvére kezét megszorítja, és megpróbál mosolyogni. Nem tehetek róla, keserves zokogásban törtem ki, és csak azt ismételgettem, hogy megmentem őket. Fehér ingem tiszta vér volt, miközben próbáltam őket megmenteni, ám hiába. Sebesülésüket olyan fekete mágia okozta, ami ellen nem tudtam semmit tenni. Egyszer csak a lány ellökte magáról a kezem, egyenesen az öccse testére. akárhányszor fogtam meg sebeit, ő mindig visszavezette kezem testvére sebeire. Majd zöld szemeivel rám nézett, és tudtam, mire kér. Láttam, hogy Samantha erősen megszorítja öccse kezét, majd az utolsó erejével felé fordult.

-          Ne haragudj Johnatan! Nagyon szeretlek – mondta, majd láttam, hogy keze még végig simít testvére arcán, majd meghalt.

Napokkal később is ez tért vissza az álmaimban, ahogy a kislány élete utolsó pillanatában is próbálta kistestvér megnyugtatni, és megmenteni, nem törődve saját életével. A fiút, meg tudtam menteni. Nem is tudom már hogy, csak arra emlékszem, hogy dühömbe bele vágtam egyet a padlóba, hogy nem előbb jutott eszembe, mert akkor Samantha is életben maradhatott volna. Szóltam Dobbynak, aki elvitte onnan a kisfiút egyenesen a Rendhez. Véres kézzel, inggel, és vöröslő szemekkel sétáltam fel a szobám felé, ám útközben találkoztam apámmal. Amikor meglátta hogyan nézek ki, szó nélkül lekevert egy pofont.

-          Megmondanád hogy mi a fészkes fenét műveltél?

-          Nem hagyhattam ott őket… - mondtam ám már arcomon éreztem a következő csapást.

-          Még mennyire, hogy ott hagyhattad volna őket! Én is megtettem!

-          Az lehet, de én ennél több vagyok! – szaladt ki a számon, aminek következtében éreztem, ahogy a bal karomon mintha kést húztak volna végig.

-          Több? Minél? Egy gyenge kis féreg vagy, akit már rég meg kellett volna ölnöm! El sem hiszed, mennyire vágyok rá, csak anyád áll az utamban! Ha ő nem lenne, már te is rég valamelyik temetőben rohadnál! – kiabálta, majd ingemet felhúzva a jegyemre mutatott. -  Látod ezt? Ez azt jelenti, hogy elkötelezted magadat, felém! Ezekután hogy merészelsz felettem és a döntéseim felett ítélkezni! Ez nem méltó egy Malfoy sarjhoz.

-          Igazad van – mondtam halkan, majd amikor láttam, hogy kezd enyhülni, és a szorítása is gyengült felé fordultam. – Valóban, nem méltó egy Malfoyhoz. De tudod mit? Ha ezt jelenti Malfoynak lenni, akkor nem is akarok az örökösöd lenni!

Soha nem merem volna ilyet mondani az apámnak. Kiskorom óta arra voltam nevelve, hogy tisztelnem kell a szüleimet. Ám akkor, amikor végig néztem, hogy megkínozza, majd ott hagyta szenvedni azokat a gyerekeket, bennem összetört valami, és Lucius Malfoy megszűnt az apámnak lenni. Nagy megdöbbenése végett el tudtam futni a szobámba, ahonnan pár cuccomat összecsomagolva elszöktem hazulról. Még hallottam, ahogy Anyu utánam sikolt, és Luciust, ahogy azt kiabálja, hogy soha többé nem láthatom anyámat.

Tudtam, hogy a Roxfortban keresnének először, ezért hát Piton magán telkére mentem, ahol  rövidesen a professzor fogadott, majd, miután megölelt, ellátta a sérüléseimet, és elvitt a rend főhadiszállására. Ott röviden vázolta a helyzetet, ám senki nem bízott bennem eleinte. egyedül Molly és Arthur Weasley fogadott el engem, és bántak velem úgy, mintha a fiúk lennék. Sirius Black nagyon vigyázott, hogy mit mondott előttem. Egyik este, a főhadiszállás ebédlőjében ültek Sirius, a Weasley család, ám amikor hirtelen beléptem, Sirius elhallgatott, majd undorodva rám nézett, és Lupin professzor felé fordult.

-          Ha akarják, szívesen kimegyek a szobából! –mondtam, majd meg is fordultam, ám Mrs Weasley elkapta a vállamat.

-          Ugyan, Draco, senkit nem zavarsz!

-          Ez nem igaz, engem kimondottan irritál! –hallottam meg Mr Black hangját. – Nem elég, hogy attól kell tartanom, hogy álmomban leszúr, még akkor sem lehet nyugtom, amikor a rend dolgait beszéljük meg!

-          Ne de, Sirius!- csóválta meg a fejét Lupin professzor.

-          Nincs semmi „Sirius”, Holdsáp! – Pattant fel az asztaltól Sirius, majd a falba csapott. – Ez egy Malfoy! A családjuk generációk óta Voldemort féle nézeteket vallják, és most higgyem el, hogy Draco Malfoy szakít ezzel az ősi hagyománnyal? nem most jöttem le a falvédőről! Nem elég, hogy Pipogyusz is itt lófrál szabadon, a főhadiszálláson, még beengedjük ezt a halálfaló ivadékot, kezén a Sötét Jeggyel, mert azt mondta, hogy megváltozott. Ezekben az időkben sokkal elővigyázatosabban kellene viselkednünk!

-          Megértem önt, Mr Black, az ön helyében én is így reagálnék. Ám az, amit most csinál, semmivel sem jobb annál, amit a halálfalók tesznek! – mondtam, aminek következtében Mr Weasley, és Lupin professzor fogták le Siriust, mert az nekem akart jönni.

-          Hogy merészeled!

-          Maga is azok alapján ítél meg engem, hogy ki az apám! ez ugyanolyan, amit ők tesznek! ha Malfoy vagyok, akkor már biztos Voldemort követője? Nem hasonlít kísértetiesen arra, hogy aki mugli születésű, annak halnia kell? Igen, Lucius elkötelezett híve Voldemortnak. Nekem viszont elegem van ebből az egészből!

-          Tudod kedves, Draco, - ejtette ki gúnyosan a nevemet – a vér, nem válik vízzé.

-          Önnek is ezt mondták, amikor elszökött otthonról? – kérdeztem, és hirtelen mindenki csöndben maradt. Mr Black is csak egy helyben állt, és döbbenten nézett rám. – Nézze, én nem várom e senkitől, hogy imádjanak engem, hisz, mint már mondtam, én is azt tenném, amit önök. Bizalmatlankodnék. Ám én nem kívánok több ártatlan emberi életet elvenni. Múltkor a saját szememmel láttam, hogy apám megölt két gyereket, mert szerinte nem aranyvérűek voltak. A saját kezemmel próbáltam őket megmenteni, de nem sikerült.

-          Igen, valóban ott van a jegy a kezemen –húztam fel ingemet, hogy mindenki láthassa. – De nem volt más választásom! Ha ellent mondtam volna, megöltek volna, és soha többé nem láthattam volna anyámat.

-          Narcissa semmivel sem jobb, mint az apád – mondta Mr Black, minek következtében mindenki meglepődött, én meg ösztönösen szegeztem torkának a pálcámat.

-          Nem tud ön semmit az anyámról! Anyám rengeteg mugli gyereket mentett már meg  a biztos haláltól! Anyám, csak reménytelenül szereti azt a féreg apámat!

-          Igazat mond! – hallottam meg keresztapám hangját a hátam mögött, majd egy hirtelen mozdulattal megához rántott. – Bármennyire szerettem volna látni, hogy szanaszét átkozod a mi „Tapmancsunkat”, sajnos nem tehetem, mert akkor egyből rád találnak. A pálcádat sajnos nem használhatod, amíg menekült vagy.

-          Sirius, én elhiszem, hogy fenntartásaid vannak, de a fiúnak igaza van – mondta Mr Lupin. -  Veled szemben is voltak előítéletek, és ha James akkortájt nem barátkozik veled össze, talán máig abban a tudatban élnénk, hogy te is a Nagyúr hívei közé tartozol. Mindenkinek adni kell egy esélyt. Továbbá, a fiú emlékeit a mai nap folyamán ellenőrizni fogom, hiszen beleegyezett. Így mindenre fény derül.

-          Nem hasonlíts minket össze! És egyébként is, emléket lehet hamisítani!

-          Igen ez igaz – mondta Lupin, majd rám nézett. – De az emlékekből áradó érzelmet nem. Azok alapján meg lehet állapítani, hogy az emlék valós-e.

-          Felőlem, csináljatok, amit akartok! – csattant fel Sirius, majd elhagyta a szobát.

És valóban, aznap megnézték az emlékeimet. Szörnyű volt, hiszen úgy neveltek, hogy soha nem szabad kimutatni semmi féle érzelmet, de így, hogy szabadon olvastak a fejemben, egy nyitott könyv voltam számukra. Ami egy Malfoyt zavart volna, de engem megnyugtatott, hogy talán végre esz egy hely, ahol elfogadnak, magamért.

*

Miután ellenőrizték az emlékeimet, elfogadtak. Bár néha Mr Black még került, és nem igazán beszélt előttem rendi ügyekről, szépen lassan ő is kezdte, ha nem is megszeretni, de elfogadni, hogy ott vagyok velük. Esküt tettem, hogy kémkedek a Rendnek, és ők cserébe vigyáznak rám. Visszatértem a Roxfortba, ahol a halálfalók tudtak apámtól a történtekről ezért rám szálltak. Szerencsére Piton, és pár hamis emléknek köszönhetően elhitették velük, hogy Imperio hatása alatt álltam.  Így apám megbocsájtott, visszafogadott, ám anyámmal továbbra sem találkozhattam. Utolsó emlékem ez róla, amikor szökésem napján zokogva fut felém, és kérlel, hogy ne menjek el.

Egyik este, úgy a nagy csata előtt pár nappal, az iskola könyvtárában ültem. Apám és Anyám már eltűntek, és hiába keresték őket, sehol nem találták.  Aztán egyszer csak kaptam egy levelet.  Persze felismertem a baglyot, a levelet Sirius küldte. Izgatottan téptem fel a borítékot, hiszen tudtam, ha Sirius ír, akkor valami hírt kapok anyám felől. Bárcsak ne lett volna igazam.  A levél rövid volt, csak egy fénykép volt benne, és mellé egy soros üzenet. A képen anyám integetett felém olyan mosollyal, amit életemben nem láttam az arcán. Fiatal volt talán annyi, mint akkor én voltam. Aztán a papíron felismertem Sirius kicsit olvashatatlan betűit, és azt kívántam bárcsak tényleg nem tudtam volna elolvasni.  A papír kiesett a kezemből, és megsimogattam a képen gyengéden rám néző anyámat. Majd lefeküdtem az asztalra, és megállás nélkül sírtam. Fejemben csak az az egy mondat visszhangzott, amit Sirius írt:

„Narcissa ma reggel nyolc órakor, egy London melletti kis településen meghalt.”