18. fejezet Szakadás

Nos, nehéz egy ilyen fejezet elé ajánlót írni. Eléggé rossz érzés, hogy hamarosan vége van a történetnek. Még egy fejezet várható. Na de ne rohanjunk ennyire előre, most még most van, és ez még erről a fejezetről kell, hogy szóljon.  Megérkezik a minisztérium, Harry végre (egy ideig) megnyugodhat, hogy megtalálta szerelmét. Kiderül, hogy mi Draco sorsa, persze elkerülhetetlen a félreértés, ami megint egy kicsi gubancot okoz Draco életében. A fejezetet többek között nekik ajánlanám: Amelié, Viky, Regina, Kitty (-:
U.i.: Aki megírja a fejezet elolvasása után, hogy melyik (Shakespeare) drámában fordul elő még ilyen félreértés, az kitalálja, hogy melyik a kedvenc (Shakespeare) drámám. J

U.i.2: Ajánlanám a feezet olvasásához Adele 21 című albumának lassabb számait (Someone Like You, Rolling int he deep, Lovesong, Turning Tables például)
Pusz.

„Ha egyszer elszakad a fonál, ami összeköt minket, nem marad már senki, aki megmenthetne, ha elveszek.”

(Draco szemszöge)

Nem is figyeltem Pierre szavaira, csak tovább ringattam szerelmemet, és hallgattam egyre lassuló szívverését. Könnyeim csak úgy záporoztak, és végigfolytak Hermione arcán. Még mindig bíztam abban, hogy ez csak egy rossz álom. Hogy bármelyik pillanatban felkelhetek, és az ágyban feküdve meglátom mellettem Miót, és rájövök, hogy ez az egész meg sem történt. Hirtelen azonban dörömbölést hallottam az ajtómon. Mindenki rám kapta a tekintetét, és suttogták, hogy a minisztérium az. Én továbbra is csak szorítottam Hermione testét, majd egy pillanat múlva egy robbanást hallottam, és ott állt a nappalimban tíz auror, élükön Harry Potter és Viktor Krum. Legelőször diadalittasan néztek rám, majd amikor meglátták a karjaimban a lányt elsápadtak, és ők is kivonták pálcáikat.

-        Mit tettél vele, te szörnyeteg! – kiabálta Harry, és megindult felém, ám Antonietta és Pierre az útját állták.

-        Ez nem az, aminek látszik! Draco ártatlan… - mondta Antoniett, és Amandára mutatott. – Az igazi tettest ölte meg Draco, és nem Miss Grangert.

-        Maguk elkapták Amandát? – kérdezte Potter, majd közelebb lépett a holttesthez.

-        Nem, ez csak egy rossz vicc – motyogtam gúnyosan, majd megcsókoltam Hermione homlokát. – Semmi baj, kicsim, rendbe jön minden, ígérem!

-        Kicsim? Mégis kinek képzeled magad, Draco Malfoy?  - üvöltötte Potter, majd mindenkit félrelökve megállt előttem, Hermionéra nézett. – Mit tettél vele?

-        Semmit.

-        Ne nézz már hülyének, hisz alig él! – kiabálta az arcomba, majd kikapta a kezemből Miót.

Én abban a másodpercbe fölpattantam, felkaptam Amanda pálcáját a földről, és Potterre szegeztem. A tíz auror mind megindult felém, ám Harry leintette őket. Hallottam, ahogy Antoniett felsikolt, és Pierre Andrew-val a nevemet kiáltják.  Én, mit sem törődve velük, továbbra is Harryre szegezett pálcával álltam, és éreztem, hogy agyamat elfedi lassan a vörös köd.

-          Draco, nem támadhatsz meg egy minisztériumi dolgozót! – mondta halkan Pierre, majd megindult felém. – Nyugodj meg…

-          Hallgass! – üvöltöttem Pierre, aki emiatt megtántorodott, és újból Potterre néztem. – Nem veheted el tőlem Hermionét!

-          Mégis miért nem? Annyira vigyáztál rá?

-          Szeretem őt!

-          Ó, vagy úgy. Tehát szereted – mondta gúnyosan Potter, majd megindult felém. – Ha valóban annyira szereted, hogy kerülhetett ilyen állapotba? Az ember, ha szeret valakit, akkor azt az élete árán is megvédi! Ha valóban nem te tetted, nem te bántottad Miót, akkor se lehet nyugodt a lelkiismereted. Miért nem voltál itt, amikor bántották? Az lett volna a dolgod… Mellettem soha sem eshetett volna semmi bántódása!

Miközben ezeket mondta Potter, én lassan hátrálni kezdtem, egészen a falig, a pálcámat leengedtem, és amikor a végét már az arcomba üvöltötte, beismertem, hogy igaza van. Nem vigyáztam rá. Az lett volna a dolgom, hogy itt legyek mellette. Hogy azelőtt végezzek Amandával, mielőtt bánthatta volna. Több se kellett neki, intett az auroroknak, akik felém futottak, és egy bilincsátkot mondtak rám.

-          Draco Malfoy, a Minisztérium utasítására, önt letartóztatom, gyilkosság és minisztrériumi dolgozó megtámadásával! – hallottam egy mély hangot, majd elkezdtek kivezetni a szobából.

-          Ez a nő is hasonló állapotban van, mint Hermione, uram! – mondta az egyik auror, és karjaiba vette Julietta testét.

-          Mindkettőjüket a Mungóba visszük! – adta ki a parancsot Harry, majd megpuszilta Miót. – Kérlek, Mione, légy erős! Nem hagyhatsz itt minket! Én a sebesültekkel megyek. Sawyer, maguk vigyék Malfoyt  az Azkabanba.  Holnap megtartjuk a tárgyalást, és minden erőmmel azon leszek, hogy megdögölj, te féreg!

Ezzel elindultak velem az ajtó felé, előttem pedig az a két férfi ment, akik szeretteim testét vitték, megálltak velem a ház előtt, és páran el kezdtek hopponálni. Harry odaszaladt Mióhoz, megnézte a pulzusát, majd épp elindultak volna, mikor odaszóltam nekik.

-          Potter, nem hittem volna, hogy egyszer ide jutok, hogy megkérjelek valamire- suttogtam halkan, majd a szemeibe néztem. -  De kérlek, mentsd meg Őt, bármi áron!

Harry meglepődve nézett rám, majd bólintott. Az aurorok hopponáltak velem, és egy azkabani cellába dugtak.  Még a dementorok közelségénél is elviselhetetlenebb volt az a tudat, hogy Hermione haldoklik, és nem tehetek semmit. Csak némán feküdtem cellám mélyén, az ablakkal szemben, és a plafont néztem. Arról folyamatosan csöpögött a víz az arcomra. Talán órákig feküdhettem úgy, arcom már tiszta víz volt, fejem kicsit fájt, és egyre több dementor közelségét éreztem. Aztán hirtelen eltűnt a levegőből a szörnyetegek” által idézett fagy, és megjelent egy ló alakú patrónus. Továbbra is egyhelyben feküdtem, fejemet kissé megdöntöttem, hogy megtudjam, ki a látogatóm.

Egyszer csak megláttam, a csapzott hajú Antoniettet, patrónusa mellett állva. Szemei vörösek voltak, és fel voltak duzzadva a sírástól. Láttam, hogy könnyeivel küszködik, és egyből tudtam, hogy hírt hozott.  Felpattantam hát, és oda rohantam hozzá. Megálltam előtte, megsimogattam az arcát, majd szólásra bíztattam.

-          Hírt hoztál a kórházból! – jelentettem ki biztosan. – Hogy van Hermione? Ugye minden rendben?

Ám válasz helyett Antoniett átnyújtotta Mio karkötőjét, majd a nyakamba borult, és utat engedett könnyeinek. Alig kapott levegőt, csak a nyakamba kapaszkodott, és hiába próbáltam lenyugtatni, nem sikerült. Alig pár másodperc múlva rájöttem, hogy miért sír a pótanyám.

-          Meghalt? – kérdeztem, mire a nő rám nézett, bólintott egyet, majd szólásra nyitotta a száját, ám egy hang sem jött ki a torkából.

Abban a pillanatban Ő fogott engem.  Nem mondott semmit, de rosszabb volt bármilyen szónál… Az erő kiment mind a két lábamból, és úgy éreztem, elájulok. Minden értelmét vesztette. A legmeglepőbb az volt, hogy nem tudtam sírni, csak magam elé meredtem, miközben Antoniett továbbra is csak a vállamon zokogott.

Hát ennyi. Hirtelen minden eszembe jutott. Az, hogy az iskolában mennyire nem bírtuk egymást, a harmadikos arcon vágása, a sok álmatlan éj, amit azzal töltöttem a nyári szünetekben, hogy rá gondoltam. A nap, amikor elraboltam, majd az első csókunk, és az utána együtt töltött csodálatos éjszaka. Észre sem vettem, hogy Antoniett időközben elkezdte simogatni a hátamat. Aztán jött a felismerés. Nincs többé…

Aztán jött a felismerés. Nincs több beszélgetés, nem láthatom az édes ráncait, amikor gondolkozik, nem csókolhatom meg, nincs több együtt töltött éjszaka, nem érzem ébredéskor a virágillatú haját.

Hirtelen a felismeréstől térdre rogytam, és úgy éreztem az összes erőm elhagyott.

(Harry szemszöge)

Miután Dracót elvitték a börtönbe, én a kórház felé vettem az irányt Mióval és a nővel, akit ott találtunk Malfoy lakásában. Természetesen a Mungóban már újságírók vártak, akik egyfolytában kattogtak az idióta fényképezőgépükkel. Ahogy elértük a kórtermet, lesötétítettünk, elmondtunk pár bűbájt, hogy ne lássanak be a firkászok. Leültem a Hermione mellett lévő székre, és megszorítottam a kezét. Olyan volt, mintha aludna. Leszámítva, hogy szíve lassabban vert a normálisnál, és arca is sokkal sápadtabb volt a normálisnál. Közelebb hajoltam hozzá, hogy érezhessem a virágillatú haját. Régebben mindig megnyugtatott, ha magam mellett érezhettem őt. Ám a várt hatás elmaradt, virágillat helyett, csak a vér szagát éreztem az egész testén. Ránéztem az arcára, és hirtelen megteltek a szemeim könnyel, és elmosolyodtam. Hát itt van. Több hónapig kerestem, sokszor majdnem feladtam, szövetkeznem kellett azzal az idióta Krummal. De megérte. Ugyanis itt fekszik előttem a világ leggyönyörűbb teremtése. És hiszek abban, hogy életben fog maradni. Abban a percben, ahogy közelebb hajoltam ajkaihoz, belépett Blaise Zambini, kezében mindenféle kenőccsel, és bájitallal.

-          Á, Harry, örülök, hogy látlak! – mosolyodott rám, majd Mióhoz lépett. – Nyugodjatok meg, megteszek mindent, ami tőlem telhető.

Órákon keresztül némán ültünk, mikor Blaise viccesen megjegyezte, hogy úgy érezte magát, mint amikor megtámadtak minket egy londoni sikátorban, és ő ápolta Hermionét.

-          Bárcsak úgy lenne.  Akkor most biztos lehetnék abban, hogy túléli…

-          Akkor is nagyon necces volt…

A másik ágyon fekvő nőre néztem, aki mellett ott állt az a két, számomra ismeretlen ember, akik még Malfoy házánál csatlakoztak hozzánk.

-          Elnézést, én Harry Potter vagyok – nyújtottam a kezem a nő felé, ám az csak rám nézett, és továbbra is a fekvő nő kezét simogatta. A mellette álló férfi viszont elfogadta a kinyújtott kezemet.

-          Pierre Tonerre vagyok, ő pedig a feleségem, Antoniett.

-          És a fekvő hölgy… - néztem az említettre.

-          A lányunk – mondta síri hangon Antoniett, majd rám nézett. – Amanda megtámadta Dracót, és Julietta elé ugrott. 

Ránéztem az említett nőre, akinek állapota talán még Miónénál is súlyosabb volt.  Blaise nem sokkal azelőtt említette, hogy a nőnek csekély esélye van a túlélésre. Az átok, ami eltalálta, megbénította teljesen. Ráadásul, lassan a belső szervei is leállnak, így a tüdeje és lassan a szíve. Nem tudtam, mi lenne a jobb. Elmondani és felkészíteni az asszonyt és a férjét, vagy tovább hagyjam őket reménykedni.

-          Julietta meg fog halni – suttogta a nő, majd bedagadt szemeivel rám nézett. – Hallottam, amikor Mr Zambini mondta önnek, Mr Potter. Nem akartam hallgatózni, elnézését kérek, csak véletlenül meghallottam…

-          Asszonyom, ne kérjen feleslegesen bocsánatot! – mondtam, majd bátorítóan a vállára helyeztem kezemet.

-          A lányunk erős, és még nincs minden veszve! – mondta határozottan Mr Tonerre, ám láttam, hogy arcán félelem tükröződött.

Épp szólni akartam, hogy ennek az esélye igencsak kevés, ám ahogy szólásra nyitottam a számat, a férfi könnyes szemmel felém fordult, megszorította lánya kezét, és igen erélyesen szólt oda nekem.

-          Amíg csak egy cseppnyi remény is van arra, hogy Julie életben marad, addig én hinni fogok!

Kihúztam magam, biccentettem, majd visszasétáltam Hermione ágyához. Sebei már el voltak látva, Blaise épp mellkasát kötözte be, majd óvatosan visszafektette az ágyra.

-          Így ni! – simogatta meg szerelmem arcát. – a mellkasán volt egy hatalmas vágás keresztben, így be kellett kötnöm. De ne félj, csak annyiszor néztem oda, ahányszor muszáj volt! Most jön a munka legnehezebb része, várnunk kell egy kicsit, míg hatnak a gyógyszerek.

Visszaültem a székre, megszorítottam Mione kezét, majd ismét az arcát kezdtem nézni. Zambini egy megfigyelő bűbájt küldött rá, ami, akárcsak a mugli kórházi gépek, jelzik, ha valami nincs rendben Hermionéval. Ezután odasétált Julietta ágyához, és őt is elkezdte megvizsgálni. Egy ideig halkan beszélgettünk Zambinivel, aki elmesélte, hogy Malfoy régóta oda van barátnőmért. Pontosabban a roxforti évek óta.  Így amikor elmondtam neki a történteket meg sem lepődött, csak annyit mondott, hogy milyen szép pár lennének.

-          Zambini, ezt te sem mondhatod komolyan! – emeltem fel a hangomat. – Nézd meg mit tett vele! És Hermione csak az egyik áldozat a sok közül, akiket Malfoy megkínzott!

-          Fogalmad sincs arról, hogy most mekkora ostobaságot mondtál, Harry! – csóválta meg a fejét. – Draco még egyetlen egy embert sem kínzott meg életében. És kizártnak tartom, hogy ezt Draco tette volna Hermionéval. Szereti őt.

 Zambini annyira felbosszantott, hogy tüntetőlegesen elfordultam, és szerelmem arcát csodáltam. Az idő telésével éreztem, hogy mennyire fáradt is vagyok valójában. Napok óta nem aludtam. Miközben barátnőm kezét simogattam, lehatottam mellé a fejem, és elszundítottam.

Nem tudom mennyit aludhattam, de egy kis idő múlva hatalmas hangzavara ébredtem. Valami mellettem élesen csipogott, miközben egy nőt hallottam zokogni. felpattantam, és körbenéztem a teremben. A csipogást a Mióra szórt bűbáj okozta, ami jelezte, hogy nincs minden rendben, míg a zokogás Julietta ágya felől jött. Oda rohantam gyorsan, és láttam, ahogy Antoniett keservesen zokog, miközben erősen magához szorítja lánya testét, Pierre mindkettőjüket szorosan tartja, és akárcsak felesége, megállás nélkül sírt. Ránéztem Zambinire, aki megcsóválta a fejét, sóhajtott egyet, majd lesütötte szemeit.

-          Sajnálom, Antoniett – suttogta. – Én mindent megpróbáltam, de úgy látszik ennyi nem volt elég…

-          Kicském! Julietta! – sírt fel az asszony miközben puszilgatta a homlokát. pár percig ott álltunk, Hermione bűbája egyfolytában csipogott, míg Antoniett oda nem szólt nekünk. – Menjenek Miss Grangerhez. Nem akarom őt is elveszíteni!

Blaise és én némán bólintottunk majd odasiettünk Hermione ágyához. Megnézte a pulzusát, majd két keze közé fogta arcát, és beszélni kezdett hozzá.

-          Hermione, figyelj rám! Erősnek kell lenned! Rengetegen vannak, akik aggódnak érted!  - mondta egyenesen Mio csukott szemeibe Zambini, majd folytatta. – Én orvosilag mindent megtettem, innen már csak rajtad múlik. Tedd meg Anoniettért, Harryért! És Dracóért!

Az utolsó névnél ökölbe szorultak a kezeim, majd mikor Blaise továbbra is csak beszélt, félrelöktem, és szívmasszázst kezdtem adni Miónak.

-          Mit képzelsz, te idióta! Ez most nem a megfelelő alkalom, a csevegéshez! – kiabáltam oda neki. – Vedd át a helyem, én meg lélegeztetem.

-          Hermione, légy erős! – folytatta a beszédet Zambini, miközben én kitartóan próbáltam életben tartani.  – Dracóért!

-          Te, idióta! Miből gondolod, hogy hallja, amit mondasz?

-          Higyj nekem, hallja!

Aztán csoda történt. Egyszer csak megmozdult, vett egy mély levegőt, és szívverése „normalizálódott”. Bár továbbra is életveszélyben volt, elméletileg sikerült őt visszahozni a majdnem halálból.

-          Draco –suttogta.

Hirtelen úgy éreztem, hogy lábaim több tonnássá váltak, kezeimből elszállt az összes erő, és csak néztem az általam annyira szeretett lány arcát. Az idő alatt kicsit megnyugodott Antoniett felé néztem, és odaszóltam neki, hogy ha akar, velem tarthat, mert meglátogatjuk Malfoyt. Persze az asszony egyből velem jött, ugyanis időközben a kórházi dolgozók elvitték lánya holttestét. Majd megjegyezte, hogy úgyis tudatnia kell azzal a féreggel, hogy mik történtek.

Gyors léptekkel sétáltam végig oldalamon a nővel, az újságírókkal teli folyosón. Mindenki kérdéseket próbált feltenni nekem, ám én csak egy dühös morgással leintettem őket, és sietve távoztam. A vörös köd elkezdte uralni az elmémet, és hirtelen iszonyatos harag gerjedt bennem. Kifelé menet belecsaptam az üveg ablakba, ami darabokra tört. Fejemben csak annak a görénynek a neve visszhangzott, úgy, amilyen szerelemmel mondta ki Hermione a nevét. Úgy, ahogy az enyémet sohasem fogja.