19. fejezet A tárgyaláson

Nos, itt volnánk. Ez az utolsó fejezet. Gondoltam kicsit sietek vele, hisz mindig olyan sokat kellett várni a frissítésre. Remélem nem kellet sokat várnotok. :-) Extra hosszú ez a fejezet :-)))  Úgy gondoltam, hogy a búcsú, az nem itt lesz, hisz még ön egy Epilógus, ami rövid lesz, éppen hogy csak lezárja ezt a történetet. És felvezeti az újat? Ki tudja… na de most erről a fejezetről: Stílusosan mindkettő szemszöghöz egy-egy Muse számot választottam. Hiszen, az egész történetet egy "Stockholm syndrome" című , Muse szám ihlette. :-) Így, gondoltam, Muse-zal kezdtünk, Muse-zal is tegyük fel a pontot az i-re :-)
Draco úgy érzi mindent elveszített. Hermione haldoklik, a felbőszült Harry pedig a Minisztériumba tart, hogy előrehozhassa a tárgyalását főhősünknek. És a legnagyobb kérdés talán az, hogy a szerelmesek egymáséi lehetnek-e, vagy belehalnak abba, hogy szerettek?

(Draco szemszöge)

“don't kid yourself
and don't fool yourself
this love's too good to last
and I'm too old to dream

don't grow up too fast
and don't embrace the past
this life's too good to last
and I'm too young to care

don't kid yourself
and don't fool yourself
this life could be the last
and we're too young to see”

(Muse : Blackout)

Kint megállás nélkül szakadt az eső. Ablakom rácsain keresztül beeső víz, végig folyt arcomon, majd a padlóra csöppent. Antoniettet már órák óta kivezették a cellámból, hiába kérte őket, hogy mondhasson valamit, azok nem engedték.  Két auror elvezett őt, és én magamra maradtam.  Kétségbe esetten pörgettem végig újra és újra az emlékezetemben az összes, Hermionéval együtt töltött időt, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még emlékszem rá. Pontosan felidéztem a hajának illatát, kis ráncait arcán, amikor mosolyog, vagy amikor mérges, de leginkább a hangját. A nevetését, vagy csak egyszerűen, amikor a nevemet mondta.

Hirtelen kicsapódott cellám ajtaja, és belépett rajta az egyik őr, háta mögött egy fekete hajú alakkal.

-          Mr Malfoy, látogatója jött! – hallottam meg a férfi hangját, és úgy tűnt, valamiféle választ várt, mert egy kis szünet után, megrántott. -  Válaszoljon már!

-          Nincs kedvem senkivel sem jópofizni! – morogtam.

-          Nem is kell. Ez egy orvos, aki megvizsgálja önt – mondta az auror, mire hátra kaptam a fejem, és megláttam Zambinit.

Az őr magunkra hagyott minket, Blaise pedig közelebb lépett hozzám, letette táskáját az ágyamra, majd oda lépett hozzám.

-          Draco… - kezdte el, de a szavába vágtam.

-          Pofa be, Zambini!  Most baromira nincs kedvem a szent beszédedhez! – néztem rá, majd felálltam, és táskáját lelökve, lefeküdtem az ágyamra.

-          Draco, nem, mint barát jöttem, hanem, mint orvos. Meg kell, hogy vizsgáljam a sérüléseidet – mutatott az alkaromra.

Kisebb huza-vona után megengedtem neki, hogy megvizsgáljon. Kisebb nagyobb sérülés érte a mellkasomat és a karjaimat, de azt se perc alatt ellátta. Miközben a karomat kötözte, egyszer csak elnevette magát.

-          Vicces, pár órával ezelőtt, ugyan így kötöztem Hermione sérüléseit.

Amikor végig mondta, felpattantam, és nyakánál fogva a falhoz lapítottam. Egy ideig csak a szemeimbe nézett, még ijedt sem volt, amikor hirtelen megjelent két őr. Blaise elküldte az őröket, mondván, semmi baj, ura a helyzetnek, majd pálcájával kisebb áramot vezetett a kezembe, így elengedtem.

-          Mi bajod van, haver? – kérdezte tőlem, majd elővett egy kenőcsöt táskájából. – Te teljesen meghibbantál!

-          Ne haragudj, magam sem tudom, hogy mi történt – temettem kezeim közé arcom. – Egyszerűen csak fáj, az hogy elveszítettem őt…

-          Igen, megértelek – sóhajtott fel Blaise, majd ismét neki látott bekötni a sebeimet. – Mindent megtettem érte, de az sem volt elég. Harry beszélt az anyukájával még reggel, és megbeszélték, hogy Harry elkíséri ide.

Meglepődve néztem régi barátomra. Antoniett egy szóval sem említette, hogy Hermione szülei előkerültek. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mielőtt távozott, mondani akart nekem valamit Mióról. Tehát, megtalálták a szüleit, és az édesanyja látni akar engem. Most biztosan gyűlöl, és engem okol Hermione haláláért.

-          Gyűlöl engem igaz? Hiszen miattam halt meg a lánya…

-          Dehogy gyűlöl! Még mindig annyira szeret téged, mint kiskorodban – mosolyodott el Blaise.

-          Hogy micsoda?  - emeltem fel a hangom és felálltam, és farkasszemet néztünk vele.  – Te miről beszélsz?

Ám mielőtt válaszolhatott volna, bejött a cellába egy auror, és távozásra szólította fel őt. Blaise hiába próbálta rávenni az aurort, hogy engedjen még egy kis időt, az hajthatatlan volt. Így nem volt mit tenni, Blaise összepakolt, majd kalapját felvéve kisétált a zárkámból kisétálva magamra hagyott. Fejemben még mindig visszhangozott utolsó mondata, ami hatalmas kérdőjelet hagyott a fejemben.

-          Elnézést, uraim, a táskám Mr Malfoynál maradt – hallottam meg a hangát, és megláttam az árnyékát, a falamra vetülni.

Nem szóltunk egymáshoz, én a fal felé fordultam, ő pedig a táskájában matatott, majd egyszer csak hozzám hajolt, és a fülembe súgott.

-          Félreértettél mindent – suttogta. – Julietta vesztette ma életét, Antoniett azért volt kikészülve. Hermione él!

Mire felfogtam azt, amit mondott, már nem is volt ott. Aztán hirtelen, mintha a felhők eltűntek volna az égről, a több száz dementor a zárkám előtt meg szűnt volna létezni, csak az érzést maradt, hogy Hermione él. Odaszaladtam az ajtóhoz, belekapaszkodtam a rácsba, és Blaise után kiabáltam, de választ nem kaptam. Csak egy auror reagált kiabálásomra, de ő is csöndre utasított. De nem tudta elrontani a kedvemet. Lefeküdtem az ágyamra, és mosolyogva néztem a plafont, miközben csak annyit mondtam magamban: „életben van”. Szemeim kissé elhomályosodtak, arcomra levakarhatatlan mosoly ült.

Nem tudom meddig feküdhettem úgy, mert hirtelen csapódott zárkám ajtaja, és Potter lépett be rajta. Én felültem az ágyamon, és végig néztem rajta. Keze véres volt, fel volt dagadva, arca pedig eltorzult a dühtől. Amikor meglátta az arcomon lévő mosolyt, ha lehet, még annál is mérgesebb lett, amilyen azelőtt volt.

-          Én a helyedben nem vigyorognék, Malfoy – emelte fel a hangját. – Változott a terv, a tárgyalásod ma este lesz, a Minisztériumban. Én fogom vezetni a tárgyalást, tehát nyugodtan rendezkedj be ide. Ugyanis itt töltöd le majd életed hátra levő részét!

-          Harry – szóltam hozzá, mire teljesen meglepődött. –  Hogy van?

-          Ahhoz neked semmi közöd!

-          Legalább ugyanannyi van, mint neked! – mondtam neki, ha nem is élcelődve. – Ha jól hallottam, engem hívott, pár órája. Helyetted…

-          Hogy merészelsz kutakodni a fejemben?

-          Nem kellett semmit sem csinálnom, azok csak úgy üvöltenek felém – vontam meg a vállam majd tettem egy lépést felé. – Hallom azt is, hogy ez mennyire bánt téged. Hogy engem szeret és nem téged, pedig te többet tudnál neki adni, mint én.

-          Ez így is van – sziszegte bosszúsan.

-          De ő engem választott – mondtam nyugodtan. – És majd ha találkozunk…

-          Ugyan kérlek, nem halottad, amit előbb mondtam?  Nem lesz több lehetőséged, hogy lásd őt! Itt fogsz megrohadni, életed végéig!

-          Engem választott! – ismételtem meg.

-          Nem tudja, hogy mi a jó neki – zárta le a vitát. – De mindegy is. Idővel rájön, hogy mekkorát tévedett akkor, amikor téged választott. Én vagyok a legjobb barátja, aki mellette volt Ron elvesztésekor, vagy a háború alatt, míg te kényelemben csücsültél a Rend főhadiszállásán – mondta, majd szó nélkül ott hagyott.

~

Potter betartotta a szavát, olyan délután öt óra magasságában megjelent két aurorral, és elvittek engem a Minisztériumba. Ott újságírók tömkelege várt minket, vakuk villantak, riporterek futottak oda hozzánk, és mindenfélét kérdeztek tőlünk. Potter mindegyiket elküldte, majd egyenesen az egyik tárgyaló terem felé vette velem az irányt. Ott már minden készen állt, a tárgyalásomra. Ledobtak egy székre, és egy bűbájt szórtak rám, ami miatt nem tudtam megmozdulni sem. Körbe néztem, és alig láttam ismerős arcokat. Mindenki régi jó barát módjára üdvözölte Pottert, így tudtam, hiába teszek bármit, nem nyerhetek. Ez a játszma, már el van döntve, ráadásul nem az én javamra.

Egy magas barna hajú nő elém lépett, szétfeszítette a számat, majd valami szérumot itatott velem, aminek fura, kesernyés íze volt*, utána Potter elém lépett, gúnyosan elmosolyodott, majd leült vezetői székébe.

-          Kérem, mindenki foglaljon helyet. A mai napon, Draco Lucius Malfoy által elkövetett emberrablási illetve gyilkossági kísérlet ügyét tárgyaljuk. A tárgyalást én, Harry James Potter vezetem. Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy a vádlott Igazságszérumot kapott, és a helyzetre való tekintettel, kevés tanút hívtunk, főleg mert kevesen élték túl – motyogta a végét az orra alatt, majd ismét rendes hangnemre váltott. – A tanúk név szerint Viktor Krum, Pierre Tonerre, és Blaise Zambini.

Csodálkoztam, hogy Antoniett nem volt ott. A tárgyalás zártkörű volt, rajtam, és a tanúkon kívül senki sem tartózkodott a teremben. Sorra kérdezték a tanúkat. Az első az a teljesen sötét Krum gyerek volt, aki elmondta, hogy másolatot készítettem Hermionéról, aki Bulgáriába utazott, és ott találkozott vele. Amikor Potter rákérdezett, hogy mit tett a másolat Hermione, Krum elvörösödött, és halkan választ adott, mire Potter arca elsápadt, majd tisztára felidegesítette magát. Krum vallomása alatt rendkívül jól szórakoztam. Aztán jött Pierre, aki mesélt rólam, és a Herminéhoz való viszonyom előzményeiről. Mesélt arról, hogy mennyit meséltem róla a nyári szünetekben, elmesélte, hogy miképp szálltam szembe apámmal. Egy két ember a bizottságban meglepődött, és kedves pillantásokat küldtek felém, főként nők hozzáteszem, ám egy-kettőre abba hagyták, amikor Potter észrevette őket. Zambini nagyjából ugyanazt mondta el, amiket Pierre, csak ő próbálta humorosra venni a dolgokat, amit Potter nem nagyon díjazott. Végül rám nézett.

-          Malfoy, ha kérhetem, üljön le a tanúk székébe – mondta, majd megvárta, míg elhelyezkedtem, és folytatta. – Tisztában van-e azzal, hogy az igazságszérum által, csak az igazságot tudja mondani?

-          Természetesen!

-          Igaz-e hogy elrabolta, a tárgyaláson már többször is említett Hermione Grangert? – kérdezte.

-          Igen, de…

-          Igaz-e, hogy míg a lakásán tartózkodott majdnem halálra kínozta, aztán magára hagyta, hogy lássa el magának a sebeit, amiket Ön okozott?

-          Igaz, de én nem… - próbáltam mondani valamit, de a szavamba vágott.

-          Igaz-e, hogy a kínzásokat a saját pálcájával végezte el, mert tudta, hogy azt a minisztérium nem figyeli?

-          Nem, erről megfeledkeztem – válaszoltam őszintén.

-          Tehát megfeledkezett – nevetett fel gúnyosan. – De a halálos átokról nem feledkezett meg, ugye?

Potter felnevetett, majd felemelte Antoniett pálcáját.

-          Ez az, a pálca, amivel kimondta a tiltott átkok egyikét, az egyik minisztériumi alkalmazottra, Amanda Tonerre kisasszonyra?

-          Igen, miután megtámadta Julietta-t és a fiát, valamint Hermionét – utaltam Pierre vallomására.

-          Értem. Úgy érzem, hogy mindent megtudhatott a kedves bizottság, ami az ítélethozáshoz kell.

-          Mondhatnék még valamit? – kérdeztem halkan.

-          Hát persze, Mr Malfoy – mondta ki nagy undorral a nevemet Potter, majd belekezdtem.

-          Hermione Jane Granger tökéletes, kedves, gyönyörű, szeretnivaló, okos és intelligens. A lenyűgözőbb nő, akivel valaha is találkoztam! Igen, elkövettem azokat, amivel gyanúsítanak, de én tényleg mindent megbántam. Szeretem őt, és bármit megtennék azért, hogy még egyszer láthassam! És ha megtehetném, az életem árán is arra törekednék, hogy megvédjem őt!

-          Micsoda megható kis beszéd! – forgatta meg szemeit Harry. – Megkérem a mélyen tisztelt bizottságot, hogy tíz percre vonuljanak félre, és hozzák meg a döntést, Mr Malfoy büntetését illetően.

Ránéztem Pierre-re és Zambinire, akik bátorítóan rám mosolyogtak, és egy kicsit abban a másodpercben kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Hiszen Hermione él, majdnem mindenki itt van, aki fontos nekem. Aztán eszembe jutott, hogy Mione nem tudja, hogy nem én támadtam meg, és biztosan gyűlöl. Biztosan még fekszik a kórházban, és abban a tudatban él, hogy Én bántottam. Egyben bízhattam, abban hogy a Bizottság ártatlannak vél. És ebben biztos voltam.  Nem is sejtettem, hogy mennyire tévedtem… A bizottság tagjai visszaültek a helyükre, majd egy pergament adtak át Potternek, amin rajta volt a döntésük.

-          Mr, Malfoy, a Bizottság meghozta döntését – hallottam meg Harry mély hangját, majd rám nézett.

  Egy utolsó pillantást vetettem Hermione karkötőjére, majd vártam az ítéletet.

(Hermione szemszöge)

„Know you've suffered,
But I don't want you to hide,
It's cold and loveless,
I won't let you be denied
(…)

I want to reconcile the violence in your heart
I want to recognize your beauty is not just a mask,
I want to exorcise the demons from your past,
I want to satisfy the undisclosed desires in your heart”

(Muse: Undisclosed Desires)

Érdekes álmom volt. Fejemben még hallottam Draco szitkozódását, amit azelőtt mondott, mielőtt elájultam volna, aztán különféle zajokat, sikoltásokat, illetve sírást hallottam. Utána csak képek jelentek meg. Képek, az együtt töltött éjszakákról, csókjainkról, néha Harryről, az elrablásomról, az utolsó találkozásom a szüleimmel, és az utolsó találkozásunk Dracóval. Egy fekete helyen álltam, ruhám telesen véres volt, csak az emlékek képei lebegtek körülöttem. Aztán csak a nevemet hallottam. Sokszor, az ő hangján. Ám hiába néztem körbe, nem láttam sehol, és hiába akartam válaszolni, egy hang sem jött ki a torkomból. Próbáltam követni a hang forrását, de bármerre indultam el, csak a nagy semmit láttam mindenfelé.

Azonban hiába, nem adtam fel. Minden egyes alkalomkor elindultam valamerre, csak sötétséget láttam mindenfelé. Aztán hirtelen megláttam egy képet, arról, ahol Draco pálcát fog rám, mielőtt elájultam. Jobban megnéztem a képet, és megláttam, hogy Draco karján egy anyajegy van, aminek fura a formája. Közelebbről megnéztem, és megláttam, hogy az anyajegynek tölgyfa levél alakja van. Aztán rájöttem, hogy Dracónak nincs is anyajegye, így megpróbáltam megérinteni a képet. Abban a pillanatban, valami rátekeredett a csuklómra. Hiába próbáltam leszedni magamról a „kart”, ám ahelyett, hogy eltűnt volna, csak egyre több jelent meg a semmiből. Mindkét lábamra és kezemre rátekeredett, az a valami, és minél jobban próbáltam kiszabadítani magam, annál erősebben szorították végtagjaimat. Végül egy a nyakamat is szorítani kezdte.  Hirtelen hangos csipogást hallottam meg távolról, és hiába kiabáltam segítségért, senki sem válaszolt. Sikítoztam, kapálóztam, ám hiába, senki sem reagált. Már éreztem, hogy közeledik a vég, Draco arca szemeim előtt egyre halványultak, amikor hirtelen meghallottam a semmiből egy férfihangot.

-          Hermione, figyelj rám! Erősnek kell lenned! Rengetegen vannak, akik aggódnak érted!  - mondta egyenesen Mio csukott szemeibe Zambini, majd folytatta. – Én orvosilag mindent megtettem, innen már csak rajtad múlik. Tedd meg Anoniettért, Harryért! És Dracóért! – ismertem fel Blaise Zambini hangját, majd éreztem, hogy valaki ütögeti a mellkasomat.

-          Mit képzelsz, te idióta! Ez most nem a megfelelő alkalom, a csevegéshez! Vedd át a helyem, én meg lélegeztetem! – hallottam Harry kiabálását.

-          Hermione, légy erős!  - hallottam Blaise nyugodt karját.  – Dracóért!

-          Te, idióta! Miből gondolod, hogy hallja, amit mondasz?

-          Higgy nekem, hallja!

Hiába próbáltam válaszolni, hogy hallottam azt, amit mondott, továbbra sem tudtam megszólalni. Viszont az árnyak szorítása enyhült, majd Draco neve hallatán teljesen eltűntek. A csipogás megszűnt, majd hirtelen egy fény csíkot láttam egyenesen előttem. Eszeveszetten elkezdtem a fény felé futni, ahol megláttam Dracót, teljes valójában.

-          Draco – suttogtam, majd elmosolyodtam és sóhajtottam egy nagyot.

Aztán csak ültem a fényben, néztem Draco arcát, mire megéreztem, hogy valaki a homlokomat simogatja, miközben a nevemet mondja. Utána már csak annyit éreztem, mintha valami beszippantott volna, és közvetlenül éreztem, ahogy egy kéz lágyan simogatja a homlokomat.

-          Hermione, kincsem, felébredtél? – hallottam meg Antoniett hangát.

-          Igen, azt hiszem – hunyorogtam, majd megpróbáltam felülni, mire finoman visszanyomott az ágyamba.

-          Ne kelj fel súlyosak a sérüléseid, és az orvos megtiltotta, hogy bármi megerőltetőt csinálj – mondta halkan. – Napokig feküdnöd kell.

-          Draco? – kérdeztem, de mivel nem kaptam választ, megismételtem. – Draco?

-          Kiderült, hogy nem ő támadott meg titeket. Amanda volt, szászfölé főzet segítségével. Draco akkor érkezett meg, mikor elájultál. Amanda végezni akart Dracóval, ám Julie feláldozta magát…

-          Meghalt? – nyitottam ki szemeimet, és ránéztem az asszonyra, akinek feldagadt, vörös szemei már elárulták a választ.

-          Igen.

-          Sajnálom – szorítottam meg a kezét, mire rám nézett.

-          Draco megbosszulta. Végzett Amandával – mosolyodott el, bár látszott, mosolya cseppnyit sem őszinte. – Csak az bánt, hogy Andrew most árván maradt. És hiányoznak a lányaim.

-          Várjunk csak… - kaptam fel a fejem. – Azt mondtad, hogy Draco végzett Amandával?

Antoniett bólintott, mire én fellendültem ülésbe.

-          De hát, akkor a minisztérium…

-          Draco az Azkabanban van. Ma este lesz a tárgyalása. Mr Potter elintézte – mondta halkan.

-          Az nem lehet – ráztam meg a fejem, miközben megpróbáltam felállni.

-          Mit csinálsz, Hermione?

-          Ha Harry intézte a tárgyalást, biztos, hogy Dracót elítélik! – mondtam, de megszédültem, és bele kellett kapaszkodnom az éjjeli szekrénybe. – Meg kell őt mentenem!

-          Ezt nem engedhetem, Hermione! – mondta határozottan Antoniett, mire megfogta a karom. – Blaise azt mondta, hogy rengeteg vért veszítettél, és nem szabad megerőltetned magad!

-          Antoniett, te nem érted! Draco ártatlan…

-          Megígértette velem Blaise, hogy itt tartalak, amikor elhívták a tárgyalásra – bizonytalanodott el, így tudtam, hogy meggyőzhetem.

-          Antoniett, meg kell mentenünk Dracót. Nem veszíthetjük el!

Egy ideig nem kaptam semmi választ, csak annyit láttam, hogy vívódik magával, hogy mi lenne a helyes, végül úgy döntött, hogy elvisz engem a tárgyalásra. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy rávettem őt arra, hogy vigyen el engem, ezzel szegje meg az ígéretét. Megfogadtatta velem, hogy bármilyen komolyabb fájdalmat érzek, visszajövünk. Egész úton fájt a mellkasom, és egy-két sebem fel is szakadt, aminek vérzését Antoniett állította el Pierre pálcájával.

-          Az enyém a tárgyaláson van. Azzal ölte meg Draco Amandát – adta meg a választ, a fel nem tett kérdésemre.

A fájdalmat látva a szemében, erőt vettem magamon, és nem törődve az eget rengető fájdalommal, szó nélkül elindultam a Minisztérium folyosóján. Az ott lévő újságírók, a magunkra szórt kiábrándító átok miatt nem láttak minket, de mindegyik arról beszélt, hogy melyikük készíti el az első képet Draco Malfoy holttestéről, és hogy milyen cikket írnak majd az esetből. Amilyen gyorsan csak tudtam elvittem onnan Antoniettet, majd beszálltunk a liftbe.

-          Melyik teremben van a tárgyalás? – kérdeztem halkan, nehogy meghalljon minket valaki.

-          A tizenegyesben – súgta vissza nekem a nő, majd elindultunk lefelé.

A folyosó bűbájjal le volt zárva, valószínűleg az újságírók miatt. Szerencsére a bűbáj nem hatott a minisztérium dolgozóira, így gond nélkül tovább tudtunk menni, Draco régi dadusával. A folyosó rendkívül sötét volt. A falakon láttam magunkat tükröződni, ahogy Antoniettbe karolva rohanunk, hogy megmentsük azt, aki mindkettőnknek egy világot jelentett.

Miután csöndesen kinyitottuk a hatalmas ajtót, megbizonyosodtunk arról, hogy senki nem lát minket, levettük a kiábrándító átkot magunkról. Épp abban a pillanatban hallottuk meg Harry mély, haragos hangát. Közelebb mentünk, hogy jobban halljuk azt, ami lent történik.

-          Malfoy, ha kérhetem, üljön le a tanúk székébe – mondta, majd megvárta, míg Draco leült a székbe, és folytatta. – Tisztában van-e azzal, hogy az igazságszérum által, csak az igazságot tudja mondani?

-          Természetesen! – Hallottam meg a számomra oly kedves hangot.

-          Igaz-e hogy elrabolta, a tárgyaláson már többször is említett Hermione Grangert? – kérdezte.

-          Igen, de…

-          Igaz-e, hogy míg a lakásán tartózkodott majdnem halálra kínozta, aztán magára hagyta, hogy lássa el magának a sebeit, amiket Ön okozott?

-          Igaz, de én nem… - próbált mondani valamit Draco, de Harry a szavába vágott.

-          Igaz-e, hogy a kínzásokat a saját pálcájával végezte el, mert tudta, hogy azt a minisztérium nem figyeli?

-          Nem, erről megfeledkeztem – válaszolt a feltett kérdésre Draco.

-          Tehát megfeledkezett – nevetett fel gúnyosan. – De a halálos átokról nem feledkezett meg, ugye?

-          Ez az, a pálca, amivel kimondta a tiltott átkok egyikét, az egyik minisztériumi alkalmazottra, Amanda Tonerre kisasszonyra? – emelte fel Antoniett pálcáját Harry.

Aztán jött a felismerés. Hiszen Amanda az ő lánya volt, ahogy Julie is. Antoniett mindkét lányát elveszítette, egyedül a férje, az unokája, és Draco maradt neki. Ránéztem a nő arcára, s láttam, annak a szeme teljesen bekönnyesedett. Bátorítóan megszorítottam a kezét, mire rám nézett, és elmosolyodott.

-          Igen, miután megtámadta Julietta-t és a fiát, valamint Hermionét – bólintott Draco.

-          Értem. Úgy érzem, hogy mindent megtudhatott a kedves bizottság, ami az ítélethozáshoz kell –fordult hátra Harry a Bizottság felé.

-          Mondhatnék még valamit? – kérdezte Draco

-          Hát persze, Mr Malfoy – mondta  Harry.

-          Hermione Jane Granger tökéletes, kedves, gyönyörű, szeretnivaló, okos és intelligens. A lenyűgözőbb nő, akivel valaha is találkoztam! Igen, elkövettem azokat, amivel gyanúsítanak, de én tényleg mindent megbántam. Szeretem őt, és bármit megtennék azért, hogy még egyszer láthassam! És ha megtehetném, az életem árán is arra törekednék, hogy megvédjem őt! – mondta egyre emelkedő hangerővel, minek hatására bekönnyesedett a szemem, és úgy kellett visszatartani, hogy ne szaladjak oda hozzá, és ne csókoljam meg.  

-          Micsoda megható kis beszéd! – forgatta meg szemeit Harry. – Megkérem a mélyen tisztelt bizottságot, hogy tíz percre vonuljanak félre, és hozzák meg a döntést, Mr Malfoy büntetését illetően.

Egy, számomra hosszúnak tűnő várakozást követően a bizottság tagjai visszaültek helyükre. Draco ez idő alatt a karkötőmet forgatta kezében, és nézegette. Pierre és Blaise bátorítóan szorította vállát, rámosolyodtak, majd együtt várták az ítéletet.

-          Mr, Malfoy, a Bizottság meghozta döntését – hallottam meg Harry mély hangját, majd Dracóra emelte tekintetét.

Mindenki feszülten várta, hogy kiderüljön az ítélet. Pierre egyre erősebben szorította szerelmem vállát, Blaise pedig sóhajtott egyet, majd felém nézett. Jól láthatóan megcsóválta a fejét, aztán visszanézett Harryre.

-          A Bizottság döntése alapján önt, Draco Lucius Malfoy - kezdte meg Harry kihirdetni az ítéletet, és a feszültséget szinte tapintani lehetett a teremben.  Egy fajta döbbenet suhant át az arcán, sőt, mondhatni félelem.– Azonnal teljesítendő, halálra ítélte!

Hirtelen mindenki elcsöndesült. Látszott, hogy Harry is meglepődött, és kérdően háta mögé pillantott. Pierre hangosan felüvöltött, és követelte, hogy tanácskozzanak újra, és bírálják felül a döntésüket. Blaise csak szótlanul állt, a ledöbbent Draco mellett. Mindketten a semmibe meredtek, mire Draco felpattant, megcsókolta a karkötőmet. Antoniett csak nézett maga elé akárcsak én. Nem akartam elhinni, hogy igaz az, amit hallottam. Időközben Dracóra bilincsátkot szórtak, letérdepeltették a terem közepére, majd előlépett az egyik auror és Dracóra fogta pálcáját. Pierre továbbra is üvöltött, Blaise csöndese próbálta meggyőzni Harryt Draco ártatlanságáról, Draco pedig csak lehajtott fejjel várta a halált.

-          Nem! – sikítottam, kikaptam Antoniett zsebéből Pierre pálcáját, Dracóra fogtam, és kimondtam az első varázslatot, ami eszembe jutott. – Faximilie!**

Amint kimondtam a varázslatot, egy vörös csík indult meg Draco felé. Beragyogta az egész termet, , engem elvakított teljesen, ám fél füllel hallottam, hogy az auror kimondja Dracóra, a halálos átkot.

-          Adava Kedavra!

A terem falain a vörös és a zöld szín tükröződött vakítóan, és hozzám hasonlóan mindenki eltakarta a szemét. Csak percekkel később tudtuk elvenni kezeinket a szemünk elől, és ránézni arra a helyre, ahol nem rég, még Draco térdelt. Én oda sem mertem nézni. Csak akkor vettem el a takarást szemeim elől, mikor meghallottam Antoniett keserves zokogását.

-          NE! – sikított fel, mire én is odakaptam a tekintetem.

Nem kellett volna.  Talán véget nem érő zokogásban törtem ki, és sikításom hangja visszhangzott a teremben. Mindenki felém kapta a szemét, mire én tettem egy bátortalan lépést felé. Ott feküdt. Élettelenül, szürke szeméből eltűnt a csillogás, arca a szokásosnál is sápadtabb volt, és csak a hátán feküdt. Nem törődve a minden léptemet árgus szemekkel fürkésző szemekkel, elengedtem Antoniett kezét, és elkezdtem rohanni szerelmem felé. A karjaimba vettem, és csak simogattam az arcát. Percekig csak ott ültem, zokogva Szürke szemei élettelenül engem néztek, mire én óvatosan lecsuktam őket, majd megcsókoltam. Ajkai jéghidegek voltak. Senki sem zavart meg minket. Órákon keresztül csak ültem, és próbáltam felébreszteni Dracót. De mind hiába. Ő már soha többé nem fog rám nevetni, rágyújtani a büdös cigarettájára, vagy megcsókolni.

Örökre itt hagyott.

* arra gondoltam, hogy az igazságszérum íze lehetne keserű, mivel az igazság néha „keserű” (nem tudom ennél jobban megfogalmazni a miértjét. :-) Remélem, értitek… Ennek ellenére.

**  Már találkozhattatok ezzel a varázslattal a történetben. Nem írom le, hogy mi ez, olvassatok vissza, főleg az ötödik fejezetet :-)

***Draco szemszögénél, a dalszöveg fordítása

Ne áltasd magad
És ne légy bolond
Ez a szerelem túl jó, hogy megmaradjon
És én túl öreg vagyok az álmokhoz, igen…

Ne nőj fel túl gyorsan
És ne kapaszkodj a múltba
Ez az élet túl jó, hogy megmaradjon
És túl fiatal vagyok, hogy ezzel törődjem, igen…

Ne áltasd magad
És ne légy bolond
Lehet, hogy ez az életünk az utolsó
És mi túl fiatalok vagyunk, hogy belássuk

**** Hermione szemszögénél, a dalszöveg fordítása

Tudom, hogy szenvedtél
De nem akarom, hogy bujkálj
Hideg van és szívtelenség
Nem hagyom, hogy bármit is megtagadjanak tőled


Meg akarom békíteni erőszakkal teli szívedet
Meg akarom ismerni szépségeidet, nem csak egy maszkot
Ki akarom űzni a démonokat a múltadból
Ki akarom elégíteni a feltáratlan vágyakat a szívedben