21. fejezet Epilógus

Gyász nap

Nos elérkeztünk a történet végéhez. :-) Bár, mondhatnám, hogy ez a fejezet ennek a befejezése, és a folytatásnak a prológusa. Továbbra is várom a véleményeket, a fejezetről, vagy akár az egész történetről. Mint már mondottam, ez a fejezet a mínusz első fejezete a folytatásnak. :-) Elvarródnak a szálak, megtudjuk, hogy mi történt Draco halála óta, Hermione hogy viselte a traumát, kik voltak mellette, és kik ellene.  Az is kiderül, hogy Draco meghalt-e vagy sikerült Hermione varázslata.

Hopelessly I'll love you endlessly
Hopelessly I'll give you everything
But I won't give you up
I won't let you down
And I won't leave you falling
If the moment ever comes**

(Muse : Endlessly)

Kisírt és felduzzadt szemekkel álltam a hálószobai nagy alakú tükör előtt. Megigazítottam fekete kalapomat,* lehajtottam az azon lévő kis hálót, majd táskámat a kezembe véve, elindultam, a földszintre. A falról visszaintegető fiatal, mosolygós énem, már csak egy régi emlék volt. Sőt, úgy éreztem, mintha barátaim oldalán mosolygós tizenéves önmagam soha nem is létezett volna.

Öt hónapja történt a minisztériumi eset. Akkor láttam utoljára őt. Estig ott ültem a padlón, egészen addig, míg Blaise oda nem lépett hozzám. Egy üvegcse volt a kezében benne egy emlékkel. Átadta, megpuszilta homlokomat, majd kezébe vette Draco testét, és elindult vele a Mungóba. Azt mondta barátja többet ér annál, mintsem, hogy a minisztériumi dolgozók „intézkedjenek” a testről.  Haragudtam Zambinire, hisz olyan nyugodt volt, ahhoz képest, hogy elveszítette legjobb barátját. Mikor eltűntek, felrohantam irodámba becsaptam az ajtót, majd a sarokban lévő merengőbe öntöttem az emléket. Amikor belehajoltam, megláttam, azt a képet, ami már hónapok óta kísértett. Előttem volt az a pillanat, amikor megtudtuk Draco ítéletét. Hallottam torzan Pierre üvöltését Draco és Blaise döbbent arcát, majd egyszer csak meghallottam Draco kellemes, simogató hangját.

*

-          Blaise, tégy meg nekem egy szívességet! Az ítéletükön már nem tudok változtatni, de szeretném, ha Hermione nem okolná magát a történtek miatt! Talán így kellett történnie…

-          Ez baromság! – suttogta Zambini.

-          Figyel! Szeretném, ha elmondanád Miónak, hogy mennyire szeretem. És szeretném, ha tovább lépne…

-          Te meghibbantál? Mégis mi a fészkes fenére gondolsz?

-          Te tudod a legjobban, hogy a média bármit megtesz egy szaftos sztoriért. Én most itt meghalok, rászállnak Hermionéra és ezt nem fogja bírni. Ráadásul kell valaki, aki enyhíteni tudja a fájdalmát, és mindketten tudjuk, hogy ki az egyetlen, aki megteheti…

-          Ugye nem arra gondolsz…

-          Sajnos erre csak az a majom képes, aki ott ül abban a székben! Potter az egyetlen, aki ha elmulasztani nem is, legalább enyhíteni tudná a fájdalmát! Ha eljön az idő, mondd el neki, hogy azt szeretném, ha Potter gondjaira bízná magát…

Aztán egy kicsi csönd következett, majd Draco ránézett a karkötőmre, és ismét Draco gondolatait hallhattam.

-          Drága Hermione, szeretlek. Mindennél jobban, bármennyire is nyálasan hangzik. Kár hogy erre ilyen későn jöttem rá, és annyi évet elvesztegettünk veszekedéssel.  Te úgy fogadtál el, ahogy. A múltammal, a kitöréseimmel illetve az elviselhetetlen modorommal együtt. Rájöttem, hogy fontosabb vagy nekem mindennél, kár hogy pont ekkor haltam meg. De ne búsulj, hisz nem maradsz egyedül. Ez a pojáca Potter szeret téged. Bármennyire is nehéz ezt mondanom, de örülnék neki, ha te meg ő halálom után közelebb kerülnétek egymáshoz. Ő tudna rád vigyázni, ahogy én nem tudtam.

Megcsókolta a karkötőmet, majd eltűrte, ahogy megbilincselik, és térdre kényszerítik. Én továbbra is csak ellenkeztem az ellen, amit kért. Hogy én meg Harry? Miután ezt tette Dracóval? Ez őrültség! Aztán ismét meghallottam hangját, ami szigorúan csengett.

-          Fogadj szót, szerelmem!

Aztán villant a zöld fény, és ismét az irodámban találtam magam.

*

Fejemben még mindig visszhangzott utolsó mondata. Magam elé képzeltem imádott arcát, szürke szemeit, szőke haját és szomorúan elmosolyodtam. Megkért. Azért, mert biztonságban akart tudni. Félretette az összes ellenérzését Harryvel szemben, mert úgy gondolta, hogy úgy lesz nekem a legjobb.  Dracónak igaza volt, az újságírók szinte élve szétszaggattak. Ám nem vitt arra a lélek, hogy Harryhez forduljak, bárhogy is kérte Draco. Úgy éreztem, hogy részben ő az okozója a helyzetnek. Így Blaise Zambinihez fordultam segítségért. Szárnyra keltek olyan pletykák akkoriban, hogy vele élek párkapcsolatban az Ő halála óta. Nem is tudták, hogy mekkorát tévedtek.

Egy hónapig Blaise lakásában éltem. Aztán egy nap elém lépett, majd azt mondta, hogy nem maradhatok tovább. Azt mondta, hogy Ő ígéretet tett a barátjának, és nem szegheti meg. Így kénytelen voltam Harryhez menni. Egyedül nem maradhattam, mert akkor az emlékek szinte megfojtottak. Antoniett visszaköltözött Franciaországba Pierre-rel, így hozzá nem fordulhattam.  Egy nap a Reggeli Próféta aznapi számával ültem lakásomban, amikor megláttam a címlapot, ahol Rita Vitrol egyik riportja volt látható. Hatalmas betűkkel az volt felírva, alatta pedig az én képem, és kíváncsiságból olvasni kezdtem:

„Fekete özvegy”

Ronald Weasley és Draco Malfoy? Hogy mi a közös ebben a két férfiban, azon kívül, hogy sajnos már egyikük sem él? Hát Hermione Granger. Miss Granger vőlegénye, az ifjú Ronald Weasley, a háború ideje alatt vesztette életét. Granger kisasszony utána, pár nap gyász után, legjobb barátjánál kötött ki, Harry Potternél, akivel talán idők óta erre vágytak, hogy együtt lehessenek. Emlékeztetném a kedves olvasókat, hogy még anno a Trimágus Tusa ideje alatt is érzékelhető volt a lángolás köztük.

És hogy jön a képbe Draco Malfoy? Mindenki tudja, hogy a Malfoy család sarja, elrabolta a fentebb említett hölgyet, több hónapig fogságban tartotta, többször megkínozta, és embertelenül bánt vele. Ezt a muglik Stockholm-szindrómaként ismerik, amikor is a fogva tartott gyengéd érzelmeket kezd el érezni a fogva tartó iránt. Talán ez volt Mr Malfoy sorsának alapja. Hisz köztudott, hogy…

Idegesen gyűrtem össze az újságot, és dobtam a tűzbe. Zokogva ültem le a fotelbe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, Harry lakására hoppanáltam. Éreztem, hogy nem boldogulok ezzel egyedül.  Ő nagy szeretettel fogadott, és mikor végig olvasta, kidobta az újságot, majd szorosan átölelt. Megvárta, míg lecsillapodtam, majd karjaiba vett, és lefektetett az egyik vendégszobába, ahol álomba sírtam magam. Másnap a címlapon Rita Vitrol volt, és a hír, hogy elbocsájtották az indok csak annyi volt, hogy úgy érezte, nem tudna már írni. Persze csak utólag tudtam meg, hogy Harry megfenyegette a kiadót és Vitrolt, hogy vagy felhagy ezzel a szennyel vagy számíthatnak arra, hogy Ő maga fog róluk gondoskodni és arról, hogy ne írhassanak több baromságot. Két hónapja a szerkesztőség egész csapata lecserélődött, Rita Vitrol pedig teljesen eltűnt.

Még egy utolsót igazítottam sminkemen, megnéztem gömbölyödő hasamat a tükörben, majd leindultam a lépcsőn. Annak alján Harry várt rám, fekete zakóban, haja felzselézve. Ahogy észrevett kinyújtotta felém a kezét, és kivezetett a ház elé, ahol egy autó várt ránk.

-          A baba miatt gondoltam, hogy mehetnénk autóval. Még nem volt dolgom állapotos boszorkánnyal, így nem tudom, hogy a hoppanálás árt-e a babának… - simogatta meg a hasam.

-          Köszönöm, Harry! – mosolyogtam rá, majd beültem az autóba.

A temetőbe megyünk. Antoniett kilátogat a sírhoz, és megkért, hogy kísérjem őt ki. Amolyan lelki támaszként. Angliában temették el, mert Antoniett úgy gondolta, hogy nem szeretné, ha családjuk többi tagja mellett nyugodna, akik gyűlölték amiatt, hogy egy nem aranyvérűbe szeretett bele. Ránéztem gömbölyödő hasamra. Hat hónapos terhes vagyok. Ez akkor derült ki, mikor Harryhez mentem. Egyszer csak váratlanul összeestem, és Harry bevitt engem a Mungóba. Ott mondták meg, hogy állapotos vagyok.  Kislány lesz.

Amikor Harry megtudta, nem is akarta elhinni. Haragudott rám, és mindenféle teóriákkal próbálta megmagyarázni azt, hogy hogyan történhetett. Kitalált olyanokat, hogy Draco megerőszakolt, meg mindenféle bolondságokat. Végül beletörődött, és azt mondta, segíteni fog, hogy ne maradjak egyedül a babával. Két hónapja megkérte a kezemet.

Eszembe jutott akkor Draco kérése.

Igent mondtam Harrynek. Még a baba születése előtt összeházasodunk. A nevére szeretné venni a kislányt.

Bár Harry, annak ellenére, hogy nem ő a gyerek vérszerinti apja, úgy vigyáz ránk, mint a szeme fényére. Az ő tanácsára hagytam ott a minisztériumot. Végleg. Aggódott értem, és az utóbbi időkben ő is inkább otthon van velem, és segít átvészelni a terhesség viharos időszakait. Mindent megtesz annak érdekében, hogy legalább egy kicsit ne fájjon annyira Draco elvesztése. Elmondása szerint, nem akart végezni Dracóval. Azt hitte, hogy szimplán letöltendőt kap az Azkabanban. Szégyellte magát, ezért ha bármi miatt szóba került Draco, Ő elterelte a témát bár elmondása szerint továbbra is gyűlöli Dracót.

-          Drága, kicsit elbambultál? – zökkentett ki a gondolatmenetemből Harry. – Megérkeztünk!

Udvariasan kisegített az autóból, mire megláttuk Antoniettet a temető bejáratánál, ahogy minket keres tekintetével. Amikor meglátott minket szomorúan elmosolyodott, és odasétált hozzánk. A mindig mosolygós arca beesett volt szemei vörösek, hajában egyre több őszhajszálat vettem észre, amik tán eddig is ott voltak, ám eddig elvonta a figyelmet róluk a nő nevetése. Harry lemaradt mögöttünk, és drága pótanyámba kapaszkodva sétáltunk a sír felé.

-          Köszönöm, hogy kijöttetek! Igazán sokat jelent nekem, és Pierre-nek.

-          Ugyan Antoniett, hisz Julietta megmentette az életünket – suttogtam, és megöleltem őt.

Julietta sírja, a londoni mugli temetőben van nyugovóra téve. Az ő kérése volt, hogy férje mellé legyen eltemetve, aki korán meghalt egy halálfaló támadás miatt.

-          Andrew hogy viseli? – kérdeztem, miután letettük a virágot a sírkő elé.

-          Nehezen. Főleg, hogy hirtelen édesanyámékigényt tartanak a dédunokájukra. Pierre rengetegszer próbálta őket lenyugtatni, de hajthatatlanok. Szeretnék kérni tőletek valamit, Mione.

-          Mondjad csak!

-          Nem vagyunk már Fiatalak Pierre-rel. És nem szeretnénk, ha anyámék nevelnék fel Andrew-t.

Rövid beszélgetés alakult ki, miután rájöttem, hogy mire akar kilyukadni. Mivel féltem Harry reakciójától, nem mertem ígéretet tenni arra, hogy örökbe tudjuk fogadni a kisfiút. Ám legjobb barátom oda lépett mellém, a vállamra tette kezét, majd Antoniettre mosolygott.

-          Mi sem természetesebb! Ez a minimum azok után, amit a lánya tett értünk. De nem lenne helyes, ha önök Franciaországban maradnánk, hisz messze lennének az unokájuktól – csóválta a fejét Harry, mire Antoniett megijedt, és feszülten várta, hogy Harry folytassa. – Ezért a legjobb az lenne, ha maguk is hozzánk költöznének.

Eleinte Antoniett nem hitt a fülének, majd zokogva Harry nyakába borult. Barátom a kezdeti döbbenet után viszonozta az ölelést, és kis idő múlva az autóhoz tessékelt minket, mikor is egy utolsó pillantást vetettem Julietta sírjára. Draco holttestét nem helyezhettük végső nyugalomra. A minisztérium régóta hatályban lévő szabályzat miatt, ami kimondja, hogy egy bizonyos súlyosságú tett után, a minisztérium dönt a test sorsáról. Döntöttek.

Amikor Antoniett kiszállt a repülőtéren a zsebembe csúsztatott egy borítékot azzal az utasítással, hogy akkor olvassam el, amikor Harry már nincs a közelben. Némán bólintottam, hogy Harry ne vegye észre, majd visszaszálltam az autóba, és elindultunk haza. Otthon legjobb barátom lesegítette rólam a kabátot aztán szokásosan, megpuszilta a hasam, majd megsimogatta a hasamat. Mindig megcsinálja ezt a két dolgot, ha valahonnan hazaérünk, vagy csak ha úgy eszébe jut. Elment vacsorát főzni, mire én elmentem lezuhanyozni. Vacsora után elindultam a szobám felé, hiszen természetesen külön alszunk Harryvel. Magamra zártam az ajtót, lefeküdtem az ágyamba, majd kezembe vettem a puha tapintású borítékot. Óvatosan felnyitottam, mire a kezembe vettem egy hófehér színű papírt, amire méregzöld színű tintával volt írva.

Amikor megláttam a tintát, elkezdtek potyogni a könnyeim, és akaratlanul is elmosolyodtam.

Az Ő írása volt. Ezer közül is felismerném. Él.

Letettem magam mellé a levelet, és végig simítottam a hasamon.

-          Hallod Julie? Minden rendben. Apu életben van – mondtam, miközben könnyeim áztatták hálóingemet.

Abban a pillanatban megszűnt körülöttem minden. Csak egy hangos koppanást hallottam az ajtóm elől, de nem érdekelt.

Mert a szerelmem él, valahol Stockholmban, és szeret.

* Úgy képzeltem e, mint a Moulin Rouge című filmben, mikor Satine a Queen számot énekli :-)

**Reményteltenül szeretlek örökre
Reménytelenül mindent odaadok neked
De nem adom fel érted
Nem hagylak cserben
És nem foglak alatta hagyni
Ha a pillanat eljön valaha is