Endlessly ~ 1. fejezet The show must go on

Endlessly

Prológus

A nyitott ablakon keresztül besütött a nap a kicsinyke szobába. Friss, hűvös szél fújt be rajta, ami belekapott az ablakban ülő férfi hajába. Félhosszú szőke hajába belekapott a szél, míg szürke szemei a semmibe meredtek. Egyik kezében egy képet szorongatott, amin egy rövid, barna hajú, szürke szemű kislány mozgolódott és kapálózott maga elé. A fénykép hátoldalára csak egy dátum volt írva, és egy név:  Julietta Narcissa Potter  , Január 30.

A férfi elmosolyodta magát, majd egy lágy csókot hintett a képre, majd bőröndjeihez lépett. Lassan becipzárazta azt, a képet, ingének szív feletti zsebébe tette, majd végig simított bal karján lévő sérülésen, ami egykor még a Sötét Jegy volt. Gyorsan körbe nézett a szobában, majd szépen, lassan, és érthetően a következőket mondta:

-          London.

Aztán csak egy halk pukkanás hallatszott, és eltűnt a semmiben.  Az üres szobában, csak egy ott felejtett tárgy bizonyította Draco Malfoy ottlétéről.

1.       fejezet Esküvő

Na igen, itt volnék. Tudom sokat kellett várni a fejezetre, de remélem megérte. Az első fejezet még nem annyira mozgalmas, inkább csak rögzíti azt, hogy hol vagyunk és mikor. A Stockholm-szindróma folytatása. A zene az egyik kedvenc Queen számom, ráadásul, szerintem legalább is, passzol is a történethez. Olvassátok olyan szeretettel, amilyennel én írtam nektek! És írjatok kritikát!ű

Pusz.

Lilyke94

(Hermione szemszöge)

„The Show must go on!
Inside my heart is breaking,
My make-up may be flaking,
But my smile, still, stays on!”

( Queen: The show must go on)

Egy évvel ezelőtt

Hatalmas hasamat nézegettem a tükörben, miközben Luna a hajammal foglalatoskodott. Hallottam, ahogy cifrábbnál cifrább megjegyzésekkel illeti nehezen kezelhető hajamat. Óvatosan végig simítottam hasamon, mikor is éreztem, hogy a kicsi rúgott egyet. Halványan elmosolyodtam, amit Luna észre is vett, és adott egy puszit az arcomra.

-          Mozgolódik a kicsi? – kérdezte.

-          Igen, a napokban egyre többször. Olyan, mint egy focista…

-          Micista? – nézett rám, majd mindketten elnevettük magunkat.

Csodálatos őszi nap volt. A nap csak úgy ragyogott a tiszta égen, a szél kellemesen fújdogált azon az novemberi napon. Hat hónapos terhes voltam szép pocakkal, ami miatt az esküvői ruhámban eléggé furán mutattam, aminek hangot is adtam két segítőmnek, Antoniettnek illetve Lunának.

-          Úgy nézek ki, mint egy kötözött sonka! – fintorodtam el, mikor megláttam magam a tükörben. – Talán mégis kéne, azaz álcázó bűbáj, hogy elrejtsük a pocakom.

-          Ne butáskodj, Hermione – kuncogott Antoniett, majd a hajamba tűzött egy kék kövekkel kirakott csodaszép hajfésűt. – Gyönyörű vagy!

-          Így van, Mio. Te vagy a legszebb menyasszony, akit valaha láttam! – igazította meg fátylamat barátnőm.

-          És téged vár a világ legdögösebb vőlegénye lent, az oltárnál – hallottam meg Sirius hangját, és amikor az ajtóhoz fordultam meg is láttam őt, dísztalárban. – De való igaz, csodaszép vagy ma, Hermione!

-          Köszönöm, Sirius! – öleltem meg, majd ő megcsókolta a hajamat.

-          Remélem, jól fogok melletted mutatni az oltárhoz vezető úton, nem mindennap megy férjhez az én fogadott lányom… - kacsintott rám, majd kézen fogott.

Miután Harry megkérte a kezem, és szóba került az esküvő, kutatni kezdtünk a szüleim után, de mindhiába, sehol nem találtuk meg őket. Akkoriban rengeteg időt töltöttem Siriusszal és lassan kezdtem úgy érezni, mintha tényleg a pótapám lenne. Így nem volt kérdés az ügyben, hogy ki vezessen az oltárhoz. Emlékszem, amikor megkértem őt erre, majdnem elsírta magát az örömtől.

Antoniett megkötötte a méregzöld szalagot a derekamnál, kezembe adta a csokrot, adott egy csókot homlokomra, majd csak annyira emlékeztem, hogy Sirius már a lépcsőkön vezet le, az oltár felé. A ceremóniát a hatalmas kerttel rendelkező Godric's Hollow-i lakásunkban tartottunk. Luna és Antoniett díszítette ki Mrs. Weasley segítségével a kertünket. Minden tele volt virágokkal, egyszerűen gyönyörű volt. amikor az ajtó elé értünk, bátortalanul megtorpantam. Meghallottam a vendégek duruzsolását, és a koszorús lányokat, ahogy várják a zenei jelüket, hogy elinduljanak. Amikor elérkezett az én időm, visszatartottam az indulni készülő Siriust, aki értetlenül nézett rám.

-          Ugye minden rendben lesz? – kérdeztem tőle, mire csak egy meglepődött pillantást kaptam válaszul. – Helyesen cselekszem?

-          Természetesen, kicsim. Miért ne cselekednél helyesen? – nézett rám, mire megláttuk, hogy a vendégek már tűkön ülve várják a színre léptemet. – Ne idegeskedj…

Megsimogatta az arcomat, épp, ahogy apukám tette kiskoromban mindig, amikor megijedtem valamitől, vettem egy mély lélegzetet, majd elindultunk az oltár felé.  Felcsendült Debussy egyik gyönyörű komponálása a Rêverie*, és éreztem, hogy minden szem rám szegeződött.  Nem volt hosszú út az oltárig, mégis, mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Sirius lassú és biztos léptekkel ment mellettem, én pedig olyan erősen szorítottam a kezét, amennyire csak tudtam. Legszívesebben elszaladtam volna, magam mögött hagyva mindent és mindenkit, és elutazni Stockholmba.  Hozzá. Ám tudtam, hogy ez nagy felelőtlenség lenne a részemről, hiszen gondolnom kell a babára. Ráadásul megígértem neki. Draco pedig nem is írt, mióta tudatta velem, hogy életben van.  Antoniett szerint csak azt szeretné, ha az életem rendbe jönne.

Minden nap gondoltam rá. Azért, hogy nehogy elfelejtsem őt. A haját, a szemeit, a hangját és az illatát. Féltem, hogy egy idővel nem tudnám tovább őrizni őt. Nem azért, mert nem szeretem őt, hanem mert olyan volt, mintha nem is lett volna sosem.

Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, amikor megláttam az oltár előtt Harryt. Fekete dísztalárban várt rám, idegesen igazítgatva a nyakkendőjét, balján tanújával, Pierre-rel. Amikor meglátott idegesen elmosolyodott, majd, mint gyerekkorában, ha ideges volt, beletúrt hajába, aztán idegesen csillogó szemekkel felém nézett.

Mondanom se kell, Harry legalább annyira tartott az esküvőtől, akárcsak én. Azt hitte, hogy gyűlölöm őt Draco halála miatt.

*

Egyik este, talán két hónappal az esküvő előtt, kint ültem a verandán, és néztem a csillagokat, miközben a pocakomat simogattam.   Az utóbbi időben dúdolgattam neki. Nem tudtam soha, hogy hallja-e, ám éreztem, hogy mindkettőnknek jót tett egy kicsit. Épp a kedvenc Debussy számomat dúdolgattam, amikor megjelent mellettem Harry, kezében egy vastag takaróval, és meleg teával.

-          Meg fogtok fázni, Mio! Ne legyél felelőtlen… – csóválta meg a fejét, majd óvatosan betakart, és kezembe adta a teát. – Nos, én nem is zavarok tovább.

-          Várj! – kaptam el a kezét, amikor épp visszament volna újonnan vett házunkba. – Nincs kedves leülni mellém?

-          Nem is tudom…

-          Harry, kérlek! – mosolyogtam rá, mire ő sóhajtott egyet, viszonozta a mosolyt, majd leült mellém.

Miután legjobb barátom leült mellém, betakartam, majd folytattam a dudorászást. Harry automatikusan simogatni kezdte a hasam, és ő is nézte az eget. Nem tudom meddig ülhettünk ott, amikor egyszer csak megtörte a csendet.

-          Hermione…

-          Mondjad, Harry! – néztem az ég felé továbbra is.

-          Biztos vagy abban, hogy jó ötlet ez az esküvő mizéria? – kérdezte halkan, mire ráemeltem a tekintetem.

-          Jól hallom, Harry Potter? Megfutamodsz? – böktem meg játékosan, ám őt e nem vidította fel.

-          Én csak nem tudom, hogy helyesen cselekszünk-e – mondta, majd látta, hogy megszólalnék, gyorsan folytatta.  – Nem csak Draco miatt. Ott van Ron. Megígértem neki, hogy vigyázok rá. De én már rögtön az elején elcsesztem.  Ráadásul nem akarom, hogy boldogtalan legyél, és csak kényszerből gyere hozzám. Megérdemled azt, hogy boldog legyél.

-          Na, idefigyelj, Harry Potter. Amikor megláttalak titeket elsőben a vonaton, abban a hitben voltam egészen év végéig, hogy ki nem állhattok. Attól tartottam, hogy a mindent tudó, idegesítő kis fruskának tartotok, akit nem lehet levakarni. Egy évembe tellett, hogy érezzem, ti vagytok nekem a legjobb barátaim. Minden nyáron, amikor otthon voltam, csak rólatok beszéltem. Engem a mugli világban soha sem kedveltek. Kiközösítettek, és azt a kevés barátomat is elvesztettem a roxforti levelem után, amim volt. Az évek során csak ti maradtatok nekem, és a Roxfort. Aztán, amikor kitört a háború, meg akartam védeni a szüleimet azzal, hogy kitöröltem az emlékeiket rólam. Ezek után, csak Ti maradtatok nekem Ronnal.

-          És ezzel azt akarod mondani, hogy…

-          Csak annyi, hogy soha nem éreztem úgy, hogy fontos lennék valakinek. Hosszú ideig azt hittem, hogy ti is csak azért barátkoztok velem, mert okos vagyok – sóhajtottam egyet, majd ránéztem. – De száz szónak is egy a vége, valóban, soha nem fogom elfelejteni Dracót. De te mindig ott voltál velem, amikor bajban voltam. És bármennyire nem hiszed el, mindig megvédtél. A te elvesztésed fájna annyira, mint az övé. 

-          Akkor hát nem gyűlölsz? – tette kezét a vállamra.

-          Hogy gyűlöllek-e? Olyan isteni csoki tortát sütöttetek nekem Antoniettel, hogy ha akarnék, se tudnék haragudni! – nevettem el magam. -  Tényleg, kérhetünk még?

-          Hát persze – somolygott magában, majd lassan felállt, megcsókolta a homlokom, és rám nézett. – Szeretlek, Mio! És nagyon, de nagyon köszönöm!

-          Én is szeretlek, Potter, de öt perced van, hogy kihozd nekünk a tortát, vagy a nyakadra uszítom a narglikat. Luna szerint tele van velük a kertünk.

Ezután Harry nevetve magamra hagyott, mire arcomról egy kicsit halványult a mosoly, majd az égre néztem. Valóban nem haragudtam Harryre.  Én hiszek abban, hogy Harry nem akarta megöletni őt. Hiszen, Harry mindenkit meg akar menteni. Ráadásul végtelenül figyelmes volt velem és a babával. Ő tényleg egy olyan férfi, akiből mint apa és férj lehet. És valóban nem vicceltem, amikor azt mondtam neki, hogy szeretem… Hiszen tényleg, nagyon fontos nekem. És éppen ezért sajnálom őt, és érzem magamat egy dögnek. Talán sohasem fogom tudni úgy szeretni, ahogy Ő szeret engem. Ezek után, hogy mondhatja magára, hogy Ő az önző? Én vagyok az, aki elveszi a lehetőséget attól, hogy boldog legyen, és elvegyen egy olyan nőt, aki viszont szereti őt.

De mégis, szeretem, ha közel van hozzám. Biztonságban érzem magam a közelében. Így elég önző vagyok ahhoz, hogy ne engedjem el.

-          Siettem, amennyire csak tudtam. Tettünk rá neked lekvárt is - jelent meg hirtelen mellettem Harry.

-          Merlin szakállára mondom, te egy Isten vagy! – kaptam ki a kezéből az édességet, majd mohón enni kezdtem. Harry csak nevetett, és leült mellém.

-          Hogy van a kis „méh-lakó?” – kérdezte viccelődve Harry, mire én megböktem.

-          Ne nevezd így a kicsit! Ez nem vicces! – mondtam neki rosszallóan, és folytattam az evést.

-          Könnyebb lenne nevet találni neki, ha tudnánk a nemét…

-          Azt már nem! Szeretném, ha meglepetés maradna!

-          De hiszen Antoniett már tudja… Ha egy ember tud valamit, az már nem titok! – hajtotta hátra fejét a barátom.

-          De én nem szeretném megtudni! Ezért bíztam a szoba festését, és díszítését Lunára és Antoniettre.

-          Olyan makacs vagy! – sóhajtott fel mire én kiöltöttem rá a nyelvemet. – Ne nyújtsd ki, mert elkapom! Úgyis idő előtt kiderül a titok…

Természetesen a baba neme kiderült, így Harrynek lett igaza. Pár nappal később a ruhámat próbáltuk a lakásban, mikor Harry dolgozni volt. Luna és Antoniett a papírokat nézegették, például a menüt, illetve a vendéglistát, mikor Luna nagyon sóhajtott ás letette a fejét az asztalra.

-           Kár, hogy most házasodtok össze. Ha várnátok még két évet, a lányotok szórhatná a virágokat… - ám ahogy befejezte a mondatot, felkapta fejét, és befogta a száját.

*

Hirtelen észbe kaptam, és érzékeltem, hogy Sirius átadta a kezemet Harrynek, aki megcsókolta azt, majd a pap felé fordult. Harry és Én rövid fogadalmakat mondtunk, minden egyszerű volt és nagyszerű. A szertartás csodálatos volt és tele volt meglepetésekkel. A gyűrűket a fiúnk Andrew hozta oda nekünk, aki elbotlott a dekorációban, így elejtve a gyűrűket. Hála Harry különleges fogó reflexeinek, elkapta őket, ám még így is sikerült a pap szemét eltalálni. Így a gyűrűváltást szegény jóember már csak félszemmel tudta figyelemmel kísérni. Aztán a fogadáson, miközben Sirius beszédet mondott, Luna egyszer csak felpattant, és leöntötte Harryt mézsörrel.

-          Ezt miért csináltad? kérdezte Harry, miközben próbálta a szemüvegét megtörölni.

-          Tele volt a füled narglikkal. Ha a fejedbe másztak volna, holnapra megzápult volna az agyad- mondta miközben megrántotta a vállát, majd elmosolyodott és visszaült a helyére. -   Szívesen.

Ó, és ez csak a kezdet volt. A közös táncunknál kitört a cipőm sarka, ami azért érdekes, mert szinte nem is volt magas sarka a lábbelimnek. Akkor Harry megijedt, hogy megfázom, így a lábamra varázsolt egy lábbelit, ami először eszébe jutott. Ezért került a lábamra egy hippogriffes mamusz, amin mindenki kuncogott egy jót, mire a vörös fejű Harry bizonygatta, hogy nem az övé. Egyedül a Siriusszal eltáncolt pár perc alatt nem történt semmi. Ezt furcsállottam is, és szóvá is tettem neki.

-          Érdekes, hogy mik nem történnek a mai este… - kezdtem mosolyogva, mire ő is elnevette magát.

-          Hát igen, igen vicces dolgok történnek. Hát nem érdekes?

-          És az milyen furcsa, hogy most nem történik semmi, miközben veled táncolok… - vontam fel a szemöldökömet, mire Sirius körbenézett, majd közelebb hajolt.

-          A cipőd sarkát nem én törtem ki. Az nem volt vicces, bajod is eshetetett volna – röhögött egyet, majd rám nézett. – Ne haragudj, Mione! Én csak fel akartam dobni a hangulatot. Olyan vicces volt Harry arca a beszédem közben, gondoltam elvonom a figyelmét.

-          És Andrew?

-          A kiskrapek? Megbeszéltünk vele mindent… Ő kezdett el Lunának motyogni a narglikról. Ne haragudj…

Én is követtem példáját, körbe néztem, majd a fülébe súgtam.

-          Az este fénypontja mégis a hippogriffes mamusz megjelenése volt nem? – nevettem el magam.

-          Hát igen, elég viccesen nézel ki. A ruhád olyan, mint egy hercegnőé, és a lábadon pedig egy mamusz díszeleg. Nem egy átlagos menyasszonyi öltözék!

-          És szerencsétlen pap…

-          Mikor legutóbb láttam, egy szemtakaró volt a jobb szemén. Úgy nézett ki, mint egy kalóz… - súgta a fülembe pótapám, majd nevetve tovább táncoltunk a fényekben. -  Ennél jobb és izgalmasabb, már nem is lehet!

Boldog voltam abban a percben. Egy szerető és gondoskodó férjet és egy szerető családot tudhattam magaménak. Sokat nevettünk még Siriusszal, amikor is hirtelen megtorpantam, és ránéztem.

-          Talán az este fénypontja még hátra van… - suttogtam, majd az ijedt pótapámra néztem. – Sirius, én szülni fogok!

* Hallgassátok meg! Imádom Debussyt, szerintem azaz egyik legszebb műve. :-) Ráadásul ezt hallgattam végig, miközben írtam a  fejezetet. :-)