Endlessly - 2. fejezet Mrs. Potter

Hosszú kihagyás után, íme, a legújabb fejezet. Még mindig nem indultak be a történések, de már vannak apró jelek, miféle bonyodalmak lesznek a folytatásban.  

2. fejezet Mrs. Potter

(Hermione szemszöge)

-          Papa! – hallottam meg egyéves lányom hangját, miközben épp Andrewnak készítettem a reggelit. Kinéztem a konyha ablakán, és szívbemarkolóan gyönyörű látvány tárult a szemeim elé.

Harry, fogta a kis Julie kezét, és lassan sétálgattak. Julie néha kikapta Harry kezéből a kezeit, boldogan tapsolni kezdett, majd hirtelen lehuppant a földre. Andrew, egyből odafutott, felkapta húgát, megpuszilta, majd mind a hárman elindultak a kert végében lévő játszótér felé. akaratlanul is elmosolyodtam. Elpakoltam a tiszta tányérokat, megtöröltem a kezemet, majd kiengedtem kontyba fogott hajamat. Tekintetem megakadt a falon lógó esküvői fotón, amin Harry egyik kezével engem ölel át, másikban Andrew-t tartja. A képen még ott volt Sirius, Antoniett és Pierre, akik idegesen mosolyognak a kamerába.

Hát igen, a kép készülése előtt pár perccel jelentettem be, hogy szülni fogok. Rendesen kitört a pánik, Sirius egyből ölbe kapott, és leültetett a legközelebbi székre. Pár másodpercen belül ott termett mellettem Harry, aki zakóját ledobva a földre szólt Lunának, hogy hozza a bőröndömet, mert eljött az Idő. Antoniett és férje biztatólak a hátam mögött álltak, simogatták a fejem, és mondogatták, hogy nincs semmi baj. Az egész pár percig tartott, mikor is a fájdalom elmúlt, de mindenki annyira megijedt, hogy elindult a szülés, hogy nem mertem szólni nekik arról, hogy csak vaklárma az egész.  Luna épp megállt előttem a bőröndömmel, mikor szóltam nekik, ne aggódjanak, még várni kell.

Harry és Sirius megnyugodtak, ami rájuk fért, hisz szinte az ájulás szélén voltak, Antoniett és Pierre csak elmosolyodott, és rászólt a vendégseregre, hogy folytassák nyugodtan a táncot. Egyedüli ember, aki haragudott rám, Andrew volt, aki, miután mindenki ott hagyott pihenni megállt előttem, mellénél keresztbefonta karjait, és mérgesen rám nézett gyönyörű zöld szemeivel.

-          Nagyon megijesztettél! – nézett rám vádlón, és szemében észrevettem egy kis Malfoyos csillogást. – Ne tegyél többet ilyet!

-          Ne haragudj, Andrew! – pusziltam meg az arcát, mire egy kicsit felvidult. – Ígérem, soha többet nem hozom rátok a frászt!

-          Remélem is… Most megyek, Sirius bácsi azt mondta, hogy felülhetek az ő régi seprűjére, ha a vendégek elmentek haza, és kviddicsezhetünk! – futott volna el izgatottan, ám elkaptam a kezeit.

-          Andrew! Ugye ezt nem gondolod komolyan? Nem engedlek kviddicsezni, még kicsi vagy hozzá! – mondtam, majd mikor megláttam fogadott fiam, ahogy szép szemekkel néz rám, kicsit megenyhültem. – Rendben, de csak ha felveszed az összes védőfelszerelést, és szót fogadsz Siriusnak és Harrynek.

-          Köszönöm, Anyu!  - ölelte át a nyakam, majd adott egy cuppanós puszit az arcomra, és elrohant.

Csak pár hónapja hívott anyának. Zambini azt ajánlotta, hogy töröljük ki az emlékezetéből az igazi szüleit, és akkor biztosan egy egységes család tudunk majd lenni, ám Harry és én nem mentünk bele. Hiszen joga van tudni, kik a valódi szülei. Harry teljesen meg tudja érteni Andrew helyzetét, hiszen neki is korán meghaltak a szülei. Így, amikor egyik reggel, mikor bejöttek hozzám a kórházba meglátogatni Julie-t és engem, és Andrew hangosan büszkélkedett Blaise-nek, hogy neki van a világon a legszebb húga és anyukája, konkrétan megállt a szívem, majd órákon keresztül csak sírtam örömömben.

Miután végig pörgettem fejemben az emlékeket, elmosolyodtam, majd hajgumimat ledobtam az asztalra, és kisétáltam a kertbe, és amikor kislányom meglátott, hangosan elkezdte kiabálni, hogy anya, aminek az lett a következménye, hogy szegénykém hasa esett a fűben. Harry egyből felkapta, megpuszilta a felhorzsolt kezét, majd előkapta pálcáját, és egy bűbájjal már el is tüntette a sebet. Időközben én is odaértem, és megsimogattam Andrew és Julie fejét, majd rámosolyogtam férjemre.

Férj. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen boldog leszek Harryvel. Igazi minta apa és férj, keresve sem találhat az ember jobbat. A gyerekek is imádják, és én is boldog vagyok mellette. Persze, az év minden napjának minden percében sem tudom kiverni a fejemből Őt.

Draco Malfoyt.

Ezt Harry is érzi, bár úriember módjára soha nem említi meg, és ez csak rosszabbá teszi a helyzetet. Tudod, hogy mint Harry Potter boldog velünk. Két csodálatos gyermekünk van, boldogak vagyunk. De nem hiszem, hogy mint Férfi boldog lenne. Meg sem próbálkozott az egy év alatt semmi olyannal, ami a házasság velejárója lenne. És én nem tudom, hogy meddig bírja. Félek, egy nap, nem bírja tovább, és keres egy olyan nőt, aki viszont szereti őt úgy, ahogy ő szeret most engem.

Nem mondanám, hogy nem szeretem őt. Egyszerűen csak minden butaságánál ott voltam, együtt vívtuk meg a nagy csatát a Sötét Nagyúrral, és az azt megelőző „rejtélyeket”. Ő és Ron mindig is olyanok voltak nekem, mintha a bátyáim lennének.  Ezért gyötör szörnyen a bűntudat, hogy kihasználom Harryt, mert végül i ez annak számít. Éjszakánként csak arra tudok gondolni, hogy ő a szíve mélyén, vajon mennyire boldogtalan, bár váltig állítja, hogy meg van elégedve az életével. De túl régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, ez nem teljesen igaz.

Julie eközben átkéredzkedett az én karjaimba, majd húzogatni kezdte, levágott hajamat, majd orrát húzva rám nézett. Igen, tegnap este, Andrew, Sirius, Harry és Remus kiültek a kertbe, majd különféle varázslatokkal boldogították ezt a kis tündért a karjaimban. Kisebb tűzijátékot varázsoltak neki, vagy épp székeket és egyéb tárgyakat keltettek életre, Julie nagy örömére. Az egyik szendvicset például egy pillangóvá változtatták, aminek szárnyai váltogatta a színét. Julie hangosan nevetni kezdett. Néha előfordul, hogy meseszép szőkévé válik a haja, tehát ezen már nem lepődtünk meg. Csak akkor csodálkoztunk, amikor haja egyszer csak a szivárvány összes színében felváltva pompázott. Lila, utána kék, majd zöld végül piros. A férfiak ezen annyira meglepődtek, hogy elszabadítottak egy kósza kis varázslatot, ami épp eltalált engem, miközben Tonks és én újabb szendvicseket vittünk ki nekik. Így bizony kénytelen voltam levágattatni derekamig érő, barna fürtjeimet. Persze ez első körben fel sem tűnt senkinek, leginkább nem Harryéknek, akik lányomat nézték, ahogy váltogatja hajának színét, miközben rajtuk nevet. Tonks természetesen büszkén ült le Lupin mellé, majd egy csók után megjegyezte.

-          Végre, még egy metaformágus a családban! - majd megsimogatta Julietta haját, és ő is csatlakozott a mókához.

Így este kénytelen voltam áthívni Lunát, hogy megkérjem, vágja le a hajamat. Az a nő egy zseni. Mióta életet adott második gyermekének, szinte majd’ kicsattan a boldogságtól. Rengeteget beszél, viccelődik, amivel mindig feldobja a napomat. Belépett a nappaliba Neville is, karjai közt a legkisebb trónörökössel, Lysanderrel, mögötte pedig az Andrew-val egyidős Ariana, akik ahogy meglátták egymást, már le is ültek a szőnyegre, és az elkövetkezendő évek legnagyobb eseményéről kezdtek el beszélni. A Roxfortról.

Bár még négy évet várhatnak a levél érkezésére, Ariana és Ő, már hetek óta azt tervezik, hogy milyen kalandokba fognak majd bele az iskolában. Én is sokat meséltem nekik a Roxfortról. A szeszélyes lépcsőkről, a rengeteg titkos helyről, a képekről, és minden egyébről. Természetesen próbáltam azt is belefűzni a történetekbe, hogy milyen jó móka is ott tanulni, hátha elérek vele valamit. De persze a két lurkót leginkább Harry, Sirius és Lupin történetei kötötték le. A Titkok kamrája, a Szükség Szobája, Bolyhoska, Edevis tükre, valahogy jobban felkeltették az érdeklődésüket, mint Piton professzor, Lupin órái, vagy éppen McGalagony szigorúsága. Őket csak egy személy érdekelte, nem más, mint Albus Dumbledore. Mivel a környezetükben mindenki a legnagyobb tisztelettel a hangjában beszél a professzorról, a gyerekek alig várják, hogy az Ő iskolájában tanulhassanak. Egyszer nyáron a Rend tagjai átjöttek, és megünnepelték Harry szülinapját. Amikor Andrew és Ariana meglátta az igazgatót, szinte leesett az álluk. Ezt követően, mikor Dumbledore megdicsérte a lány nevét, mondván az ő húgát is így hívták, a lány, aki ezek után, amikor csak alkalma volt rá, ezzel hencegett Andrew előtt. Egészen egy héttel ezelőttiig, mikor is a professzor egy seprűt hozott a fiamnak. Így azóta, végre, mind a két gyerek megnyugodott.

Neville ránézett a rendezetlen hajamra, majd elnevette magát, és megcsókolta Lunát.

-          Nocsak, Hermione, csak nem stílust szeretnél váltani? – kérdezte gúnyosan, majd kedvesen rám nézett. – De ha ez megnyugtat, így is csodaszép vagy!

-          Figyelj oda, mit mondasz, mert a feleséged épp a fülemnél vagdos az ollóval… - jegyeztem meg vigyorogva, mire Luna fenyegetően megcsattogtatta az ollót férje felé.

-          Ugyan, hiszen tudja, hogy csak őt szeretem!

-          Igen, végtére is csak az kellett, hogy halálfalók támadják meg az iskolát, meg egy kicsi halálfélelem* – néztem rá ugyanolyan gúnyosan, mint ő rám az előbb, mire Luna kicsit meghúzta a fülem.

-          Igenis, a legromantikusabb vallomás volt, amit csak életemben hallottam! – jelentette ki barátnőm, majd halkan odasúgta nekem. – De olyan hirtelen jött. Lehet, hogy megszúrta egy Acsarka**

Elnevettem magam, majd úgy ezt követően egy óra múlva Luna elégedetten felsóhajtott, letette az asztalra az ollót, majd összecsapta a tenyereit.

-          Kész is lennénk!

Kicsit félve néztem bele a tükörbe, majd mikor kinyitottam a szemeimet, meglepődve néztem a tükörképemet. Megnéztem minden oldalról, egy kis varázslat segítségével, még hátul is szemügyre vettem új hajkoronámat, majd meglepődve pillantottam barátnőmre, aki lélegzet visszafojtva várta a véleményemet.

-          Hát ez… - kezdtem el, de elakadt a szavam.

-          Nem tetszik – mondta szomorúan Luna, majd bocsánatkérően rám nézett. – Tudom, hogy utálod. De hidd el nekem, meg lehet szokni. Szép keretet ad az arcodnak így, hogy az álladig ér!

-          Luna… - próbáltam szót kérni, de barátnőm csak folytatta.

-          Persze meghagyhattam volna kicsit hosszabbra is, de véletlenül belevágtam, mikor Neville megcsókolt, és nem mertem szólni… Ígérem, fellapozok pár bájitalkönyvet, és megnézem, hogy van-e valami bájital, ami segíthet… Holnap elmegyek, és…

-          Luna! – fojtottam belé a szót. – Végig hallgatsz? Nekem tetszik.

-          Komolyan? – kérdezte hirtelen felvidulva.

-          Persze. Kicsit fura, de volt már ennél sokkal rövidebb is a hajam. Most olyan vagyok, mint…

-          Mint egy rövid hajú, vadóc tündér – hallottam meg Harry hangját az ajtóból, és mikor odafordultam láttam, hogy az ajtónak dőlve áll, és szemtelenül mosolyog. – Még soha nem láttam ilyen rövidnek a hajad.

-          Pedig gondolkoztam azon, amikor horcrux vadászaton voltunk, hogy levágatom. Könnyebb lett volna kezelni az erdőkben. Ráadásul kicsit kevésbé lettem volna könnyen beazonosítható a szénaboglyával a fejemen.

-          Ez talán igaz, de hékás, csajszi! Az a szénaboglya a védjegyeddé vált!  – vigyorgott rám Harry, majd leüt a mellettem lévő székre. – Nem engedtem volna, hogy levágd. Én nagyon csíptem, azt a hajadat, és a nagy fogaidat is.

-          Na, mi van, Potter? Így a sok gyerek között el kezdett hiányozni az ifjúságod, azért beszélsz így? – csipkelődtem vele.

-          Előbb azt mondtam volna, hogy tündér? Tévedtem. Egy gúnyos kismanó vagy! – nevette el magát, majd közelebb hajolt.

-          Valahogy a tündér jobban tetszett… - mondtam én is nevetve, majd a szemébe néztem.

Hirtelen egy bagoly repült be az ablakon, rászállt Harry vállára, és megcsípte az ujját, amivel épp meg akarta simítani az arcomat. Harry bosszúsan lekötötte a madár lábáról a borítékot, a bagoly pedig csőrébe vett egy asztalon lévő szőlőszemet, majd elrepült.

-          Hé, és a válasz? – kiabáltam a madár után, majd ránéztem Harry arcára, aki kibontotta a borítékot, végig futotta az írást szemeivel, majd elsápadt.

-          Mi a probléma? – kérdeztem, de mikor látta, hogy Harry meg se hallotta a kérdést felálltam, és a háta mögé léptem, ám ahogy rátettem kezem a vállaira, összegyűrte a levelet, mielőtt beleolvashattam volna. – Ki írt?

-          Senki… - válaszolt kisebb habozás után, majd zsebébe süllyesztette a küldeményt. – Ki kér egy kis mézsört?

Harry gyorsan felpattant, majd a pulthoz sietett, zavartan elővarázsolt négy korsót, majd letette az asztalra őket. Egy-két bögrét eltört, levert pár gyümölcsöt a pultról, végül nagy sóhajtás közepette leült ismét a székre. Akkor döntöttem el, hogy ha törik, ha szakad, megszerzem azt a levelet. Végig futott az agyamon, hogy mi van akkor, ha Ő írt, hogy visszajön. Hiszen mi másért viselkedhetett úgy Harry?  

-          Minden rendben? – kérdeztem, és leültem mellé.

-          Persze, csak a minisztérium küldött egy levelet, hogy lenne egy ügy, és szeretnék, ha segítenék nekik megoldani…

-          Értem – sóhajtottam, majd belenéztem zöld szemeibe. – És ki írt valójában?

Észrevettem, hogy Harry, ha lehetséges, még inkább elsápadt, majd hirtelen szemében megláttam azt a mérhetetlen szomorúságot, amit akkor láttam utoljára, amikor megtudta, hogy szeretem Dracót.

-          Miért nem mondod el? – erősködtem.

-          Azért, mert nem fontos – masszírozta halántékát csukott szemmel.

-          De igenis az. Miért nem mondod el? A legjobb barátod vagyok, nem mellesleg pedig a feleséged,  így jogom van tudni! – emeltem fel a hangom, mire szemei felpattantak, és haragosan rám nézett.

-          Annyira imádom, hogy ilyenkor mindig ezzel jössz! – mondta ironikusan, majd sóhajtott egyet. – Ha fontos lenne, elmondanám, Mrs Potter!

-          Ne gúnyolódj velem, Harry! Segíteni akarok, mert hirtelen olyan fehér lettél, mint Hóborc!

Láttam az arcán, hogy hagynom kéne az egészet, de annyira kíváncsi voltam, ki írt neki, hogy egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne faggassam. Mivel még kora este volt, Harry nem akart veszekedni. Soha nem emelte fel a hangját addig, míg a gyerekek ébren voltak. Bár, az is igaz, hogy nagyon kevés alkalommal veszekedtünk. Telt múlt az idő, hiába kérdezgettem őt, választ nem kaptam, csak egyre idegesebb lett. Végül, amikor már arca is vörösödni kezdett a visszafojtott dühtől, felém fordult, közel hajolt hozzám, majd olyan halkan kezdett el beszélni, hogy alig hallottam.

-          Tudom, mire akarsz kilyukadni. Miért nem kérdezed meg egyenesen, hogy Malfoy írt-e?

-          Én nem is… - próbáltam ellenkezni, ám Harry felnevetett.

-          Ugyan már. Rá van írva az arcodra, hogy mennyire szeretnéd azt hinni, hogy ő írt!

-          Hagyjuk ezt az egészet – legyintettem, majd megpróbáltam kimenni a konyhából, ám Harry elkapta a kezem, és nem engedett el.

-          Egy éve, Mione – nézett rám szomorúan. – Egy éve élünk együtt, és még mindig nem felejtetted el őt? Mindent megteszek, hogy boldogok legyünk.

-          Harry, ez bonyolult.

-          Nem, Mio, nem az! – csóválta meg a fejét, majd elengedett. – Nem Malfoy írt, hanem egy régi ismerősöm az Auror képzőről. Ott tanít átmenetileg, és szeretne velem találkozni, hogy segítsek neki megtartani az óráit, mivel még kezdő.

 Aztán csak percekig csendben álltunk, és néztük egymást. Látta, hogy valamin nagyon vacillál, és szinte hallottam, ahogy a kerekek kattogtak a fejében. Ha nem vesztünk volna össze, még talán el is nevettem volna magam. Megigazítottam hajamat, majd a pulóveremet, és felajánlottam, hogy készítsünk vacsorát. Így némán, sürgölődtünk a konyhában egészen addig, míg  Andrew be nem szaladt, kezében Sirius pálcájával, és vigyorogva megbökdösött minket vékony kis ujjaival.

-          Nézzétek, mit tanultam! – kiabálta vidáman, miközben úgy, hogy észre sem vette, pálcáját Harry lábaira irányította. – Sirius bácsi mondott egy varázsigét, amivel sokat ugrattak a barátaival diákokat, mikor még roxfortos volt.

-          Na, és mi volt az, kisöreg? – váltott gyorsan vidám hangra, Harry.

-          Kicsim, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – néztem rá kérkedve, de nem  hallgatva rá, elmosolyodott, és kimondta a varázsigét.

-          Brahium Ermando!*** – mondta koncentrálva Andrew, a következő pillanatban pedig több minden történt egyszerre.

Harry lábaid abban a pillanatban, mintha gumivá váltak volna, így erőtlenül esett földre, miközben kiejtette a kezéből a kezében lévő paradicsomlevet, amit az utóbbi időben Julie imád, ami végig folyt e hajamtól kezdve a ruhámig. Eközben, én Harryért nyúltam, ami miatt lelöktem a pulton lévő összes gyümölcsöt, amin elcsúszott a kiáltásra bejövő Sirius és Remus. Neville, Luna és Tonks pedig berohantak a kertből, mire elnevették magukat, és Tonks valahogy elővarázsolt egy fényképezőgépet, és lencsevégre kapott minket. Már épp dühöngeni kezdtem volna, amikor hirtelen egy angyali hang ütötte meg a fülem. Julie az asztalon ült, és tapsolva nevetett.

Miután feltakarítottunk, „csontosítottuk” Harry lábait, és Andrew-t is sikerült megnyugtatni, lefektettük a gyerekeket, és Harry meg én pedig lecsutakoltuk magunkat. Amikor már végre nem csöpögött a hajamból a paradicsomlé, leültem a nappaliban, ahol egy szúrós pillantást vetettem Siriusra, aki az este folyamán percenként bocsánatot kért. Ezek után Remus és Tonks hamar hazamentek fiúkhoz, Neville és Luna pedig szintén hazavitték gyermekeiket, hogy ágyba bújtassák őket. Végül Sirius is búcsút intett nekünk, így ketten maradtunk Harryvel. Láttam rajta, hogy már nyoma sincs a korábbi dühének. Egy kis beszélgetés után kedvesen elköszönt tőlem, és kezében az összegyűrt levelével elindult hálószobája felé.

Én még lent maradtam, mondván, egy kicsit olvasok még. De hiába próbáltam a könyvre koncentrálni, egyre csak azon törtem a fejem, hogy ki írhatta a levelet. Utoljára két alkalommal láttam ilyennek Harryt, amikor Ginnyt rajta kapta egy német varázslóval, és mikor megtudta, hogyan érzem Draco iránt.

Az nap este, magam sem tudom, hogy miért, fürdés után egyenesen Harry szobája felé vettem az irányt, és mikor beértem, lefeküdtem mellé az ágyba. Ő félálomban átölelte a derekamat, majd békésen aludt tovább. Akkor nem értettem, hogy miért cselekedtem így. De most már tudom. Akkor először éreztem úgy együttlétünk alatt, hogy valami változás közeledik, aminek következtében Harry és Én eltávolodhatunk. Nem is tudtam, mennyire igazam volt.

* A filmben Neville keresi Lunát, hogy megmondja neki, szereti Őt.

** Az eredeti műben is megemlítik. Egy sündisznóra hasonlító lény, amiről nem tudni létezik-e.

*** A második filmben, Gilderoy Lockhart evvel a varázsigével próbálja „meggyógyítani” Harry karját.