Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.”
A szürke falú szobában csönd volt. A padlón össze-visszahevertek a próféta cikkei, melyek vagy Harry Potter személyét dicsőítették és a sajnálatos módon elhunyt aurorokról írtak pár megemlékező sort, vagy az elkapott és letartóztatott halálfalókat mutatták be. A szoba egyetlen fényforrása a pattogó tüzű kandalló volt, ami mellett el volt helyezve egy méregzöld színű fotel, amiben egy húszas éveiben járó fiatalember ült. Csapzott, szőke haja teljesen borzas volt, szürke szeme alatt hatalmas karikát éktelenkedtek, és a fotelben előre dőlve, csak egy cikket szorongatott: „Harry Potter és társai megtalálták az évek óta körözött halálfalót, Lucius Malfoyt. Mr. Malfoy felesége társaságában egy külvárosi kis lakásban bujdosott, de a minisztérium legjobb aurorai rajtaütésszerűen csaptak le rájuk. A nőt akarata ellenére vitte magával férje, és feltehetően bántalmazta is. Sajnos kiváló orvosaink sem tudták megmenteni a nő életét, talán, ha hamarabb jutott volna orvoshoz, meg lehetett volna menteni. Narcissa Malfoy (leánykori nevén Narcissa Black) 47 évet élt. Lucius Malfoyt a minisztérium elítélte, és tudomásunk szerint a közeljövőben megkapja a dementor csókot. „
Draco dühösen összegyűrte a papírdarabot, majd idegesen beledobta a tűzbe, ezek után odarohant az ablakhoz, és teljes erejével beleütött az üvegbe, ami ezer darabra tört. Ott kellett volna lennie az anyja mellett. Amikor eltűntek nem a rend ügyeiben kellett volna segédkeznie, hanem szülei keresésére kellett volna indulni. De ő nem ezt tette, és ezért gyűlölte magát. Pedig Ő megmenthette volna az anyját.
Miután észrevette, hogy vérzik a keze, varázspálcájával rendbe hozta az ablaküveget, majd ellátta a kezét is. Mikor lenézett a padlóra pont a Harryről szóló cikken akadt meg a szeme: „A Fiú, aki tényleg túlélte” címmel, amin ott virított Potter és jobbján a mosolygó Granger. A férfit ismét elöntötte a mérhetetlen düh. Ha az a szerencsétlen Potter csak egy kicsit korábban érkezik, akkor most minden más lenne. Ő nem ülne ebben a patkánylyukban, és, ami a legfontosabb, az anyja még mindig élne. Gyűlölte Pottert. Jobban, mint valaha. Hiába állította helyre a békét a varázslótársadalomban, csak egy perccel érkezett hamarabb oda. Csak egy nyomorult perccel. Dühében kettétépte a papírt, majd bevágta magát a fotelbe, és tenyerébe temette arcát. Azt akarta, hogy más is átélje a fájdalmát. Hogy ne küldözgessék a nyomorult együtt érző leveleket, hanem éljék át, amit a férfi átélt. Szemet szemért, fogat fogért. Hiszen ha Őt akkortájt nem marasztalják a Rendben mindenfajta hülyeséggel, és Potter nem zárja be az irodájába, akkor az anyja segítségére mehetett volna. Társért társat, fájdalomért fájdalmat. Potteren akart bosszút állni. Mindennél jobban vágyott rá. Tudta, hol okozhatja neki a legnagyobb fájdalmat. Harry Potter ugyanis rengeteget vesztett a háború miatt. Hiszen meghalt Ron Weasley, a legjobb barátja és menyasszonya, Ginny elhagyta valami német varázsló miatt. Így csak egy közeli barátja maradt, Hermione Granger. Ő volt Harry gyengepontja. Draco tudta ezt nagyon jól. Ugyanis csak a nőre támaszkodhatott. Sok híresztelés terjedt el a kapcsolatukról. Lehozták már őket szerelmespárként, sőt olyan is előfordult, hogy azt állították, titokban már rég összeházasodtak. De az ifjú Malfoy pontosan tudta, hogy ezek a hírek nem igazak. Hiszen Grangert is megérintette Weasley halála. Ő volt a jegyese. A minisztériumban sokat látta a férfi halála után Hermionét sírni, vagy épp nyugtatófőzetet inni. De a látszatot fenntartotta. A címlapokon, a nyilatkozataiban, mint miniszterelnök helyettes, tökéletesen harmonikusnak tűnt. Draco fejében a terv már tökéletesen összeállt. Ha eltűnteti Grangert Harry oldaláról, a férfi teljesen tönkremegy. Ugyanazt fogja érezni, amit Draco érzett anyja halála miatt.
A hetedik évükben és a háború alatt oldódott köztük a feszültség. Nem lettek örök barátok, de már nem tettek keresztbe egymásnak lépten-nyomon. És így még jobban fájt Dracónak, hogy Harry nem segített Narcissának.
A nap lassan felkelt. Sugarai már beszűrődtek az ablakon, így megvilágítva teljesen a szobát. A tűz akkorra már teljesen kialudt, és ablaknál már meg is jelent a bagoly, aki hozta a napi Prófétát és a leveleit. A férfi csak kikapta a madár csőréből a leveleket, ledobta az íróasztalára, majd órájára pillantva látta, hogy ideje készülődni a munkahelyére. Így gyorsan megtisztálkodott, felvette a munkatalárját és az aktáit, és elindult a minisztériumba.
~
Hermione fáradtan kelt ki az ágyából. Ismét rémálmai voltak, főszerepben Ronnal. Hiába adta el a közös házukat, hiába tűntetett el minden rá emlékeztető dolgot a közeléből, sajnos álmaiban újra és újra megjelent, ahogy Bellatrix Lestrange kimondja Ronra a halálos átkot, és Ő nem tud semmit se tenni, hogy megmentse a barátját. Épp akkor kábított el egy halálfalót, és mire Ron felé kapta a fejét, csak azt látta, ahogy eltalálja az átok. Olyan sokkos hatás alá került, hogy egy hétig a kórházban feküdt, és megfigyelés alatt tartották. Miután kiengedték teljesen a munkájának élt, és szinte minden szabadidejét a munkára fordította. Úgy gondolta, hogy minél többet dolgozik, annál kevesebb ideje van gondolkozni a történteken. Azóta másfél hónap telt el, és minisztériumban annyira meg voltak vele elégedve, hogy ő lett a Mágiaügyi miniszter helyettese. Mégis egyedül érezte magát. Szörnyen egyedül. Pedig ott volt neki Harry, aki bármit megtett volna érte. De hiába, a Kis túlélő nem tudta betölteni azt az űrt, amit Ron hagyott maga után.
Hermione épp lefőzte magának a reggeli kávéját, amikor meghallotta az ablakánál a baglyát, aki a postáját hozta. Megnézte a Próféta címlapját, amin ott virított barátja, Harry Potter. „A fiú, aki tényleg túlélte”, ez volt képe felé írva. A nő szomorúan elmosolyodott. A férfi az interjúknál mindig mosolyog, akárcsak az ünnepségeken, és csupán a nő tudta igazából, hogy Harry mennyire össze van törve. Miután Ron meghalt, Harry önmagát okolta barátja haláláért, és az sem javított a helyzeten, amikor hazaérve ott találta Ginnyt az egyik német kollégájával. Abban az időben rengeteg időt töltöttek együtt ők ketten. A nő kötelességének érezte azt, hogy barátja mellett legyen azokban az időkben. Félre téve minden baját, segített talpra állni a férfinek. Rengeteg helyre elvitte, aminek következtében a címlapokon már egy párként jelentek meg, és különféle zagyvaságokat hordtak össze kettőjükről. Titkos esküvő, gyermekáldás és egyebek. Pedig ezt még elképzelni is nehéz lett volna. Harry olyan volt neki, mint egy testvér. Ezért hát nem is foglalkoztak a tévhitekkel. Gondoljanak, amit akarnak. Harry, mint Mágiaügyiminiszter, ha lehetséges, még nála is többet dolgozott. Volt, hogy hajnali kettőkor Hermione ment érte a minisztériumba, és miután összeszólalkozott vele, hazavitte magához a férfit, aki egyből elaludt Hermione vendégszobájában. Kölcsönösen számíthattak egymásra, és ez mélyebb volt bármiféle kapcsolatnál. Szerelem, barát, lelki társ. Ezek mind csak üres szavak, és nem írták le kapcsolatukat.
Az órájára pillantva Hermione észrevette, hogy ha nem indul el, akkor könnyen előfordulhat, hogy elkésik a munkahelyéről. Így gyorsan megitta a kávéját, és elindult.
~
Draco lassú léptekkel közeledett az irodája felé. Ha köszöntek neki, csak morgott valamit, az illetőre rá sem nézett, és ment tovább. Páran megveregették a vállát, és bíztató szavakat intéztek hozzá, de velük sem foglalkozott különösebben. Az irodájához érve idegességében csak feltépte ajtaját, ledobta kabátját, és becsapta maga mögött az ajtót. Gyűlölt bejönni a munkahelyére. A sok sajnálkozó pillantás az őrületbe kergette.
Már dél is elmúlt, amikor először felnézett a rengeteg papírmunkából. Egy üzenet jelent meg előtte. A papíron felismerte Granger írását, aki megkérte arra, hogy vigye át neki a Parkinson-mappát. Draco szeme felvillant, és felkapva a mappát elindult a nő irodája felé. Útközben találkozott Potterrel, aki akárcsak a többiek, lelkizni akart vele.
- Draco, örülök, hogy látlak. Jobban vagy, haver? – kérdezte Harry barátságosan.
- Jobban vagyok, köszönöm – válaszolt Draco álmosollyal az arcán.
- Csak hogy tudd, nagyon sajnálom édesanyád halálát. És tudd, rám bármikor számíthatsz, ha valakivel besz…
- Ne haragudj, Harry, de dolgom van – szakította félbe Pottert, mert érezte, hogyha tovább folytatják a beszélgetést, neki esik és szétátkozza a férfit.
- Természetesen. Akkor ebédnél találkozunk.
Draco tovább indult, majd a folyosó végén megállt Hermione irodája előtt. Bekopogott, majd amikor meghallotta bentről a nő hangját bement, és lerakta a mappát Mione asztalára.
- A mappa, amit kértél – mondta Draco végig Hermionét nézve.
- Köszönöm. Annyi munkám van, hogy örülök, ha vacsorára hazaérek. – A nő rámosolygott Dracóra, majd hátat fordítva neki elkezdett könyvespolcán keresgetni. - Ne haragudj, hogy zavartalak. Gondolom, neked is rengeteg dolgod van.
- Ugyan semmiség. Ha kell valami, csak szólj, és én itt vagyok – mondta Malfoy, és elindult háttal a kijárat felé.
Amikor megérezte kezével az ajtófélfát, elővette pálcáját, és elmotyogott egy varázslatot, amivel bezárta az ajtót. Draco Malfoy szeme őrülten felcsillant, és kivont pálcával elindult a neki még mindig háttal álló, Hermione Granger felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése