Közeledünk a történet vége felé. Kérlek, írjatok kritikátJ A fejezetről: Kiderülnek múltbéli dolgok, megismerünk két régi-új szereplőt alaposabban, és megtudunk valamit Hermione szüleiről. :-) Jó olvasást kívánok!
(Harry szemszöge)
„Nem okos fejest ugorni a vízbe, mert nem lehet tudni, hogy milyen mély. Várni okosabb.”(Szilvási Lajos)
Iszonyú fejfájásra ébredtem. Az íróasztalomon feküdtem, mikor maghallottam, hogy valaki belép az ajtón. Lassan felültem, megmasszíroztam elgémberedett nyakamat, majd elkezdtem kutatni a szemüvegem után, mikor hirtelen egy kezet láttam magam előtt homályosan elsuhanni, majd megéreztem szemüvegemet a kezemben. Gyorsan fel is vettem, hogy jobban szemügyre vehessem, látogatómat.
- Viktor! Hogy kerülsz ide? Nem Bulgáriában kéne lenned?
- Potter, minden rendben? Megtaláltad Hermionét? – hallottam meg régi vetélytársam aggódó hangját.
- Nem, sajnos elaludtam. Tovább kell keresgélnünk, ha meg akarjuk találni Malfoy búvóhelyét – sóhajtottam, majd megvakartam a fejem.
- Miről beszélsz? Három órával ezelőtt mentél el Mióért, Draco lakására – nézett rám értetlenül Krum.
- Ne beszélj hülyeségeket, Viktor! Itt vagyok már egy napja, mióta rájöttem, hogy az a nő, aki itt dolgozott Mióként, csak egy másolat volt – túrtam bele a hajamba.
- Harry, annak már legalább két napja! – mondta, majd felém irányította a pálcáját. – Bízz bennem!
Azzal elmormolt valami ismeretlen varázsidét, aminek következtében lila köd kezdett el keringeni a fejem körül. Hirtelen ugrottam egyet ijedtemben, majd elindultam Viktor felé, aki teljesen nyugodtan elrakta pálcáját, majd pár centivel maga előtt, megállított.
- Valaki felejtésátkot, szót rád – közölte érzelemmentes hangon. – Emiatt nem emlékezel semmire.
Aztán következett egy hosszú mese, amiben elmondta, hogy Amanda igazából elárult minket, és hogy megtaláltam már Malfoy házát, csak ott valami baleset ért, aminek következtében mindent elfelejtettem. Amikor Viktor befejezte, teljesen elhittem neki minden egyes szavát, sőt, mintha rémleni kezdett volna valami.
- Most mit csináljunk? – kérdeztem indulatosan, miközben az íróasztalomon kopogtattam.
- Nem tudom. Támadnunk kéne!
- Igen, és mégis hogyan? Nem emlékszem semmire!
- Akkor várunk? - sóhajtott lemondóan Viktor, és leült az egyik székre.
- Várunk – bólintottam, majd varázsoltam magunknak egy-egy pohár italt. – Valaminek történnie kell…
(Hermione szemszöge)
„Miért fáj? Miért fáj?
Miért reszket a szívem, hogy szétporlad hitem?
Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét!
Miért fél, szorít itt a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!”
Miért reszket a szívem, hogy szétporlad hitem?
Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét!
Miért fél, szorít itt a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!”
(Rómeó és Júlia musical)
Miután Draco megígértette velem, hogy kevesebb kávét iszom, és ő pedig megfogadta, hogy leteszi a cigarettát, csak feküdtünk a kanapén. Fejemet mellkasára hajtottam ő hátamat simogatta, miközben valamit halkan dúdolgatott.
- Mit csinálsz, Draco?
- Dúdolgatok – vonta meg a vállát, majd megcsókolt. – Gyerekkoromban rengeteget zongorázott nekem lefekvés előtt. Anya zongorázott, Antoniett kötögetett, közben francia népdalokat énekelt. Én pedig csak hallgattam őket, mígnem valahol a nappaliban el nem aludtam.
Épp válaszoltam volna neki, amikor kopogtak az ajtón. Draco megcsókolta a homlokomat, majd elindult ajtót nyitni. Az alak még mindig lassan, és halkan kopogott, akár egy horror filmben, amikor jön a gyilkos. Gyorsan Draco mögé siettem, és együtt nyitottuk ki az ajtót, természetesen pálcával a kezünkben. Amikor feltárult az ajtó, két fekete köpenyes alak állt előttünk, egy alacsony, és egy magas. Természetesen egyből megijedtünk, és elküldtük volna őket, ám levették a csukjájukat, és megláttam azt a nőt a gyermekével, akikkel akkor találkoztunk, amikor Draco elrabolt.
- Zavarunk?- kérdezte a nő.
- Jaj, dehogy is, csak nem gondoltuk volna, hogy átjöttök – puszilta meg a nő homlokát, majd a kissrácot felkapta a kezeibe. – Hello, kispajtás. Milyen volt a felvonulás?
- Nagyon jó volt! – nevetett a gyermek. – Rengeteg édességet ettem, és sok jelmezes embert láttam, akik nagyon viccesek voltak!
- Á, látom, hölgy vendéged is van, Draco! A barátnőd? – kérdezte az asszony, majd mikor bólintást kapott válaszul, megölelt. – Üdvözöllek. Veled találkoztunk pár héttel ezelőtt ugye? Mentem tudtam, hogy nem vagy rokon! Akkor ismernem kellett volna téged. Draco, miért akartad titkolni, hogy barátnőd van?
- Nem akartam előled semmit titkolni, csak még most jöttünk össze – nevette el magát Draco, majd megölelt és a fülembe suttogott. – A neve Julietta. Akkor találkoztunk vele, amikor elraboltalak. A kis srác pedig Andrew, aki hívott a felvonulásra engem.
- Tényleg, már emlékszem – motyogtam magamban. – Várjon, mikor azt monda, hogy ismert volna, ha rokon lennék, arra célzott, hogy ön…
- Én Antoniett egyik lánya vagyok. A nevem Julietta Tonerre. Bár mióta megházasodtam csak Julietta Davidson. Ő pedig a fiam Andrew. Bár nem vagyunk vérszerinti rokonok a Malfoy családdal, mégis úgy tekintünk egymásra.
- Te Draco bácsi barátnője vagy? – kérdezte Andrew.
- Igen, mondhatni – nevettem el magam, mire Andrew odaszaladt Dracóhoz, és a fülébe súgott valamit, ami miatt Draco elnevette magát.
- Nem, Andrew, a hétvégi horgászásunkra nem jön velünk. Csak mi férfiak megyünk.
- Egyfolytában Dracón lóg ez a gyerek. Egyszerűen imádja – ültünk le közben a kanapéra Juliettával. – A férjem néha kicsit féltékeny is rá. Erre a horgászára sem mehet például, mert a fiúnk megtiltotta neki. De legalább van egy napunk, amikor kettesben vagyunk.
- Nagyon aranyos kisgyerek, asszonyom!
- Ugyan már, tegezz nyugodtan. Hiszen már egy családba tartozunk – pillantott a gyűrűre, mire én elpirultam. - Gratulálok, Hermione!
- Honnan tudod a nevem? – lepődtem meg.
- Draco rengeteget mesélt rólad, még régebben, amikor a kúriában éltünk. Akkor még iskolába jártatok. Bár akkor még nem sejtettük, hogy egyszer együtt lesztek. Anyu mindig mondta, hogy aranyosak lennétek együtt
- Nem is tudtam, hogy Antoniettnek van gyermeke.
- Pedig igen - nevette el magát Julietta. –Ketten vagyunk testvérek. Én iskola után egyből elköltöztem ide Franciaországból, és hozzá mentem Thomashoz.
- És a húgod? – kérdeztem, és láttam, hogy arca elkomorul.
- Nem együtt nőttünk fel. Veszélyes volt, és a szüleimnek döntést kellett hozniuk.
Arcán fura érzés ült, hangja kimért volt, és merev. Már nyomát sem láttam annak a mosolygós nőnek, aki nem rég belépett a lakás ajtaján. Már épp megkérdeztem volna, hogy mi történt, és hogy mi volt az a komoly döntés, amikor kiabálást, és hatalmas csattanást hallottunk a konyhából. Gyorsan felpattantunk, és a hang irányába rohantunk. Ott megláttuk, a földön fekvő Dracót, akin ott fekszik a tiszta csoki krémes Andrew.
- Itt meg mi történt? – lepődött meg Julietta.
- Felmásztam a konyhapultra, mert Draco bácsi azt mondta, hogy van felül csoki szirup. Ám megcsúsztam, és az utolsó pillanatban kapott el – ült fel Draco mellkasán a kissrác, majd rámosolyogott anyjára. – De a csokit megszereztem!
- Kicsim, tiszta csokoládé vagy! – kapta karaji közé a gyereket Julietta. – Azonnal meg kell fürdetni téged!
- Az emeleten, a folyosó végén balra van Antoniett szobája, és amellett a szobához tartozó fürdőszoba külső bejárata – mondta Draco, majd megölelt. Az ő arcán is voltak csokinyomok, így megtöröltem, arcát, mire elnevette magát.
Pár perccel később, már mind a négyen a fürdőszobánál voltunk. Julietta fürdette Andrewt, aki nem egyszer próbált meg elszökni a fürdés elől, ám anyja mindig elkapta. Draco és Én, az ajtónak dőlve álltunk, és mosolyogva néztük őket. Eszembe jutott, hogy mennyi időt töltöttem együtt a szüleimmel. A közös kirándulások, nyaralások, és a sok nevetés. Édesapám minden vacsora után leült a kanapéra, kezébe vett egy könyvet, és egy almát, majd éjszakáig olvasott, míg édesanyám takaírtott velem a konyhában. Utána, mert mindig lelkiismeret furdalása volt apunak, hogy elfelejtett segíteni, főzött nekünk teát, majd leültünk este megnéztünk együtt egy filmet. Akkor azt hittem, hogy ez örökké fog tartani. Fura, hogy azt sem tudom, hogy mi van velük.
- Hiányzik a családom – csúszott ki a számon, de egyből meg is bántam. – Mindegy is. Ne is beszéljünk szomorú dolgokról. Te itt vagy, én itt vagyok, és csak ennyi számít. Hogy együtt vagyunk.
- A te édesanyád is zongorázott ugye? - kérdezte meg Draco, még a félbemaradt beszélgetésünkre hivatkozva.
- Igen. A nagyapám rendkívül jó zenész volt. Csak a saját, na meg persze az én szórakoztatásomra zongorázott mindig. Talán anyu ezt örökölte a nagypapától. Próbáltak engem is megtanítani, de veled ellentétben, nekem nem sikerült. Én teljes mértékben apámra ütöttem. Semelyikünknek sincs ritmusérzéke.
- Honnan gondolod, hogy tudok zongorázni?
- Egy Malfoy mit nem tud? – kérdeztem gúnyosan, majd válaszul belecsípett az oldalamban.
- Hogy ismerkedtek meg a szüleid? – nézett rám Draco, mikor már otthagytuk a fürdőszobát, és leültünk a nappali kanapéjára.
- Anyunak zongoravizsgája volt, amire apu betévedt. Ő már akkor is az orvosira készült, míg anyu művészeti iskolába járt. Zenélt, táncolt és festett. Ám a zongoravizsgája napján, miután végzett a zenevizsgájával, rohannia kellett át a műterembe a festményeihez – meséltem volna tovább, de hirtelen elszorult a torkom.
- Hülyeség volt felhozni ezt a témát, ne haragudj! - szólalt meg váratlanul szerelmem, majd felült, és az ölébe vont. – Csak ahogy néztem őket eszembe jutott, hogy menyire irigylem Andrewt.
- Nem, hiszen én is egyfolytában kérdezgetlek – csóváltam a fejem, majd folytattam. – Tehát ünneplőruhában rohant át a műterem felé. Szörnyen rossz idő volt. Fújt a szél, zuhogott az eső, és egyszer csak épp a műterem bejárata előtt, a szél kidöntött egy üvegfalat, ami egyenesen anyámra esett. Szerencsére apám követte őt, mert mindenképp meg akarta ismerni anyámat. A szeme előtt esett rá az üveg, és vagdosta szét az arcát, de leginkább a kezeit. Apu kihívta a mentőket, ahol össze kellett varrni anyám karját.
- Kiderült, hogy súlyosan megsérült, ezért rehabilitációra kellett járnia, így abba kellett hagynia egy időre a zongorázást, a festést és a táncot. Apám mindvégig mellette volt a rehabilitáció alatt is, és szépen lassan egymásba szerettek – mondtam, majd elnevettem magam. – Nem egy szokványos romantikus szerelmi történet. De a kezelések után, anyám teljes értékben felhagyott a művészettel. Ott hagyta a főiskoláját, és átiratkozott apámhoz, az orvosira. Végül mindketten fogorvosok lettek. Bár anyám váltig állította, hogy nem bánt meg semmit, én nem egyszer láttam rajta, hogy nem teljesen boldog…
- Édesanyád nagyszerű ember lehet – csókolta meg a homlokomat.
- Ha még él… - suttogtam.
- Hermione, mondanom kell valamit – ültetett le maga mellé. – Én… Én a háború alatt, találkoztam a szüleiddel.
- Hogy mi? – pattantam fel.
- Mikor még halálfaló voltam, egy küldetésen voltam pár akkori társammal. Miközben éjszaka sétáltunk az egyik utcán, zongoraszó hallatszódott ki egy szobából. Óvatosan benéztem, és láttam, ahogy édesanyád a zongoránál ül, édesapád pedig a mellette lévő hintaszékben ült, és ringatott egy csecsemőt.
- Tessék? És miért nem szóltál? Mit tettetek velük? – löktem meg egy kicsit Malfoyt.
- Crack felismerte a szüleidet, és elraboltatta őket. Ők hiába mondtak, hogy nem emlékeznek rád, és hogy csak egy gyermekük van, Daniel, a Malfoy kúria egyik alagsorában raboskodtak egy ideig. Nem egyszer ki akartam őket szabadítani, ám nem volt egyszerű, hiszen egyfolytában dementorok és halálfalók voltak a celláknál – mesélte, miközben nekem eleredtek a könnyeim, és futkosott a hideg a hátamon. – Aztán a csata napján, minden halálfalót és dementort a Roxforthoz hivatott a Nagyúr. Amikor lerohantam megnézni a szüleidet, már nem voltak ott.
- Tehát még lehet, hogy élnek?
- Ha túl tudták élni a dementorokat és a halálfalók kínzását, akkor lehetséges – suttogta szégyenkezve, majd rám nézett. – Esküszöm, hogy nincs ehhez semmi közöm.
Láttam rajta, hogy valami féle válaszra vár, de én csak ott álltam, szótlanul, és néztem magam elé. Elképzeltem, ahogy égő kandalló mellett ül anyám egy zongoránál, édesapám csodálattal nézi őt, és az egyetlen gyermeküket. Aztán, hogy a cellában ülnek, és rettegnek. Talán még gyűlölnek is engem, hiszen miattam kerültek oda, ahova. És most lehet, hogy már nem is élnek… Csöndesen álltam egy ideig, mikor Draco megunta a várakozást, és elindult felém. Ám, épp amikor hozzámért volna, hátra léptem egyet, és dühösen ránéztem.
- Haza megyek! Soha többet nem akarlak látni! – kiáltottam, majd megpróbáltam lehúzni ujjamról a gyűrűt, ám a kígyó egyre szorosabban tekergett azon. – Szedd le rólam ezt a szemetet!
- Nem – mondta nemes egyszerűséggel, majd hozzányomott a falhoz. – Szeretlek, és nem foglak elveszíteni! Értsd meg, hogy próbáltam segíteni a szüleidnek!
- De nem sikerült, ugye? Én is próbáltam segíteni Narcissának. Egyszer majdnem bele is haltam, amikor a sikátorban megtámadtak minket! – üvöltöttem egyenesen az arcába, és kirántottam a pálcámat, és torkának szegeztem. – Engedj el, vagy nem állok jót magamért!
- Nem bántanál – mosolygott rám Malfoy, és megpróbált megsimogatni, de én erősebben nyomtam neki a pálcámat.
- Valóban? Próbáld ki! – szűrtem ki a fogaim között, majd felszaladtam a lépcsőn, egyenesen a szobámba, ahol gyorsan pakolni kezdtem.
Közben természetesen sírtam, és csak szidtam Dracót. Alig húsz perc alatt összepakoltam mindenemet, és elindultam lefelé a lépcsőn, amikor eszembe jutott, hogy elbúcsúzom Juliettától, és fiától, így Antoniett szobája felé vettem az irányt. Nagy meglepődésemre kinyílt az ajtó, és beléptem a sötét szobába. Andrew és anyja már lementek a nappaliba, mikor én felértem, de szemem megakadt egy portrén, ahol egy ismerős arcot véltem felfedezni.
- Narcissa?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése