"Tegnap még bosszút akartál (…),De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit.”
(Márai Sándor)
Hermione, miután leült íróasztalához, végig nézett azokon a kis fecniken, amiket még ő írt saját magának. Az utolsó kis papírdarabkán csak ennyi állt: „A Parkinson-ügy, még nincs lezárva. A mappa Dracónál van.” Parkinson az a halálfaló volt, akivel akkor párbajozott, mikor többen támadtak rá Ronra, és aki miatt nem tudta megmenteni jegyese életét. Hermione már jó ideje halogatta ezt az ügyet. Nem akarta újra látni a férfi arcát, mert félt. Félt attól, hogy ha újra látja őt, újra átéli azt a pillanatot, amikor szemtől szemben harcoltak és ő veszített. Több értelemben is. Érezte, ahogy szemei bekönnyesedtek, egyre nehezebben kapott levegőt és elkezdett forogni körülötte a világ. Rutinosan nyúlt be fiókjába, vette elő a nyugatófőzetét és egy húzásra megitta az egészet. Elég a gyengeségből!
Végül úgy döntött, hogy jobb lenne, ha túlesne rajta, ráadásul, ha áthívja Dracót, mégsem marad egyedül. Majd valami indokkal marasztalja a férfit. Írt neki egy levelet, majd csendben helyet foglalt asztalánál, és várt. Tudta, hogy a férfinak csak egy óra múlva kezdődik a munkaideje, így úgy gondolta, hogy addig rendszerezi az előtte lévő papírkupacokat. Ám hiába próbálta húzni az időt, hiába nézte át többször a rendbe rakott papírokat, közel húsz perc alatt végzett, így csak ült szótlanul, ujjaival kopogtatott az asztalon és csak bámulta az ajtót. Amikor végre meghallotta a várt hangot kicsit összerezzent a helyén, majd beinvitálta Dracót.
- A mappa, amit kértél – mondta Draco átnyújtva az anyagot, közben végig Hermionét nézte.
- Köszönöm. Annyi munkám van, hogy örülök, ha vacsorára hazaérek – mosolygott a nő. Kicsit habozott, gondolkozott hogyan és milyen indokkal próbálja meg marasztalni az ifjú Malfoyt, de végül hátat fordított neki és könyvespolcán kezdett el keresgetni. - Ne haragudj, hogy zavartalak. Gondolom, neked is rengeteg dolgod van.
- Ugyan semmiség. Ha kell valami, csak szólj, és én itt vagyok – válaszolt a háta mögül Draco. Hermione hallotta, ahogy a férfi halk léptekkel elindult kifelé az irodából.
Abban a pillanatban eluralkodott rajta a félelem. Nem akart egyedül maradni, de mintha a lábai ólommá változtak volna, nem volt képes megfordulni. Hallott egy halk kattanást, amiből arra következtetett, hogy a férfi elhagyta az irodát. Maga sem tudta, hogy miért, de abban a pillanatban ismét rendszertelenné vált a légzése, és sírni kezdett. Egyedül volt. Rohadt egyedül, és ezt rendkívüli módon gyűlölte. Ekkor érzett egy hűs lélegzetet a nyakán, de képtelen volt megfordulni, csak sírt tovább.
~
Draco Malfoy még sohasem érzett ahhoz hasonlót, mint amikor kivont pálcával a nő mögé lépett. Pontosan tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy feltűnés nélkül elrabolhassa a nőt. Az átok már csak arra várt fejében, hogy kimondják. Miután a nő eszméletét veszti, ő elnémítja és a kandallón keresztül elviszi a lakására. Ennek oka egyszerű volt. Mindenki a Malfoy kúriában keresné, senkinek nem jutna eszébe London legmocskosabb környékén kutakodni utána. Nem akarta bántani a nőt, csak épp annyira, hogy Potter megijedjen. Hiszen az általa elkövetett bűnért miért fizessen meg más? Ám, mikor meghallotta a nő sírását és légzését, minden kiürült a fejéből, pálcája kiesett a kezéből és teljesen megfagyott. Maga Draco sem tudta, hogy miért, de átölelte a nő vállát és a mellére vonta. Meglepte, hogy Hermione nem ijedt meg, hanem ösztönösen közelebb húzódott hozzá, és próbálta abbahagyni a sírást. De amikor megérezte a férfi jobb kezét a hátán, ahogy őt simogatja és csitítgatja, csak még inkább kitört belőle a sírás. Dracónak eszébe jutott, hogy régebben mennyit vigasztalta így édesanyját. Amikor megtudta, hogy a férje megcsalja, vagy, amikor Lucius hatására Draco belépett a halálfalók közé. Éjszakákon át sírt, és olyankor mindig ő próbálta megnyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Draco hirtelen úgy érezte, hogy Hermione ugyanazon megy keresztül, mint Ő. Hiszen míg az ifjú Malfoy édesanyját, az előtte zokogó nő a kedvesét veszítette el.
Percekig állhattak így, mikor is a nő lenyugodott és szembe fordult a férfival. Szemei vörösek voltak, duzzadtak és szinte kapkodta a levegőt. Draco vállánál vezetve leültette a székbe Hermionét, majd helyet foglalt mellette, és hátát simogatva beszélni kezdett hozzá.
- Gyerünk, essünk túl ezen a Parkinson-ügyön és utána elviszlek ebédelni. Nincs apelláta! – tette hozzá gyorsan, mert látta a nő szemében, hogy ellenkezni akar.
- De Draco, nem lehet. Annyi munkám van, hogy ki sem látszom belőle- törölte meg a szemét Mio.
- Na ide figyelj, Hermione Granger! Ne várd, hogy könyörögjek neked, mert nem fogok.
- Nem is várom el, Draco. Egy szóval sem mondtam. De ahogy te is látod, rengeteg a dolgom.
- Akkor mi lenne, ha kifogáskeresés helyett inkább dolgoznánk? –kérdezte a férfi, majd meg sem várva a választ neki látott a munkának.
Közel másfél óra alatt lezárták az aktát és elküldték Harrynek. Ebből az időből az első fél órában Draco Hermionét vigasztalta, csitítgatta. Egy megtört nőt látott maga előtt. Egy nőt, aki annyira ki volt borulva, hogy általában remekül védett gondolatai, most csak úgy üvöltöttek Draco felé. Újra és újra halotta a nő önmarcangolását a miatt, mert gyöngének és sebezhetőnek érezte magát.
- Hermione, kérlek. Hiszen nő vagy, és már nem vagyunk gyerekek. Semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy nő sír… - suttogta halkan a fülébe.
- Nem, Draco, ebben nagyon tévedsz. Nevetséges, hogy itt ülök felnőtt fejjel és olyan gyenge vagyok, hogy csupán az egyedül lét gondolatától is sírva fakadok. Ez szánalmas.
- Na jó, elég legyen, Granger kisasszony! Most azonnal rendbe hozza magát és elmegyünk ebédelni. Nem mellesleg örülnék, ha nem gondolnál ilyen badarságokra! – pattant fel a helyéről Draco. – Semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy nő sír. A férfi dolga, hogy megvigasztalja.
Draco rásegítette a nőre a kabátját, Hermione belekarolt, és így indultak el ebédelni. Mikor kiléptek az irodából mindenki őket nézte. Fura látványt nyújthattak így ketten. Az ősi ellenségek, nyugalmasan sétálnak egymás mellett, sőt Draco még Hermione kezét is simogatja. Ők már nem láthatták, amikor Harry kilépett az irodájából, de ő azonnal észrevette a párost. Mosollyal az arcán nézte őket, egészen addig, míg mind mindketten eltűntek a lépcső aljánál.
~
Útban az egyik közelben lévő kis étterem felé, Hermione elgondolkozott azon, hogy mennyire ostobán viselkedett. Olyan volt akár egy hisztis kisgyerek. Nem szabadott volna úgy viselkednie az irodájában. Ő maga sem tudta, hogy mi a fene történhetett vele. Máskor olyan erősen figyelt arra, hogy mindenki erősnek lássa, most meg képes volt sírni Draco Malfoy előtt. Meglepte a férfi. Életében nem látta még olyan gyengédnek, mint amilyen vele volt akkor.
Úgy elmerült a gondolataiba, hogy észre se vette azt, hogy megérkeztek az étterembe. Mivel nem igen szokott ebédelni, nem is ismerte a környéken lévő éttermeket. Azonban úgy tűnt, hogy Draco jártas erre, mivel, amikor beléptek régi ismerősként fogadták a férfit.
- Üdvözlöm, Mr. Malfoy, a háború óta nem láttuk magát – hajolt meg kissé a szmokingos férfi.
- Szép napot, Mr. Sheen. Az utóbbi időben rengeteg munkám volt. Engedje meg, hogy bemutassam Hermione Grangert, a munkatársamat.
- Üdvözlöm, Miss Granger. Engedjék meg, hogy az asztalukhoz kísérjem Önöket – biccentett a férfi, majd elindult a páros előtt egy szabad asztal felé.
Az étterem, ahová Draco hozta, igencsak elegáns volt. Körülötte mindenki elegánsan felöltözve ült a szépen megterített asztaloknál, és minden porcikájukból csak úgy sugárzott az arisztokratizmus. Hermione végig nézett kis kosztümén, és már bánta, hogy reggel nem a másik ruháját vette fel. Hagyta, hogy a pincér kihúzza neki a széket, sőt még a rendelést is Dracóra bízta. Mikor a férfi leadta a rendelést, odafordult hozzá.
- Honnan ismered ezt a helyet?
- Amikor még anyám élt rengeteget jártunk ide, mikor apám üzleti úton volt. Olyankor a kúria helyett itt vacsoráztunk. Persze csak titokban, mivel ha apám megtudta volna, hogy egy mugli étteremben eszünk, biztos kiakadt volna.
- Értem - mondta Hermione, majd amikor látta, hogy Draco az ölébe teríti szalvétáját, ő is hasonló módon cselekedett.
- Kacsasültet kértem neked közepesen átsütve. Úgy hallottam, hogy azt szereted.
- Nagyon szépen köszönöm – mosolyodott el a nő. – Várjunk csak. Te ezt honnan tudod?
- Láttam, hogy Harry ezt szokott bevinni neked vacsorára, amikor bent vagy estig – vonta meg a vállát Draco.
- Nos igen – mosolyodott el Mio.
~
Hogy lehettem ekkora hülye? – ostorozta magát Draco gondolatban.
Ugyanis ezzel, hogy kacsát rendelt a lánynak, majdnem lebuktatta magát. Hetek óta figyelte. Tudta, mit ebédel, hogy utána hova megy. Tiszában volt azzal, hogy hétvégenként kivel, merre felé sétálgat, és hogy mikor ér haza. Apja által pontosan tudta, hogyan kell megismerni az áldozatot. Mert Hermione neki az volt. Egy áldozat, és ő volt a vadász. Egy vadász, aki nem törődve eddigi munkájával majdnem lebuktatta magát. Pedig eddig minden profin ment. De Draco még magának is nehezen vallotta be, hogy a délelőtti után, kicsit megingott a tervét illetően. Miután ahogy ma látta Hermionét, teljesen úgy érezte, hogy egy cipőben járnak. Talán más módon kéne Harryn bosszút állni, és a nőt ki kéne hagyni az egészből.
- Draco, hallottad, amit mondtam? – Hermione hangja csak ekkor jutott el a tudatáig.
- Ne haragudj, csak elgondolkoztam – nézett a nőre Draco, majd belekortyolt italába. - Megismételnéd?
- Csak annyit mondtam, hogy kellemesen csalódtam benned.
- Ezt hogy érted? – nézett összevont szemöldökkel Draco.
- Hát úgy, hogy a Roxfortban azt hittem rólad, hogy egy elkényeztetett ficsúr vagy, aki képtelen bármiféle érzelemre. De csak az utóbbi pár órában annyi érzelmet láttam az arcodon, amennyit az iskolában hét év alatt nem sikerült – mondta Hermione, miközben neki kezdett a kacsájának.
- Ennek örülök - tért ki a válaszadás elől Draco.
Az ebéd végén Hermione vissza akart menni a minisztériumba, ám Draconak sikerült meggyőznie az ellenkezőjéről. Mikor Draco Hermionéra segítette kabátját és kiléptek az utcára odafordult a nőhöz.
- Hazakísérlek.
- Nagyon köszönöm, de nem szükséges. Ha elsétálok, a nem messze lévő játszótérre haza tudok hopponálni. Tudod, ilyenkor nincsenek arrafelé.
- Granger, ne kéresd magad. Hazakísérlek, mert én hoztalak ide – mondta Draco.
Hermione végül nem is próbálta lebeszélni erről a férfit, így elmentek a játszótérhez és elhopponáltak annak a kis falunak a szélére, ahol Hermione lakott. Onnan már sétálva mentek tovább.
- Hermione, mondd csak, mennyire gyakoriak ezek a mondhatni rohamaid?
- Rohamaim? Nem értem mire gondolsz – olvadt le a lány arcáról a mosoly.
- Ezek a síró rohamok. Soha nem láttalak még olyan sebezhetőnek, amilyen reggel voltál az irodában. Mindig, még a suliban is, erősnek tűntél és rendíthetetlennek.
- Nem lehet mindenki olyan erős, mint te.
- Ezt hogy érted? – nézett értetlenkedve a nőre.
- Van egy pont, amikor a legerősebb bástya is feladja a harcot és összeroskad. Te nem omlottál össze édesanyád halála miatt, mint én Ron miatt – mondta Hermione, majd mikor nem kapott semmi reakciót a férfi részéről folytatta. – Amikor a háború alatt átálltál a mi oldalunkra mindenki kételkedett benned, többek közt én is. Azt hittem, ez egy trükk, amit Voldemort vet be ellenünk. Hiszen lehetett tudni, hogy Dumbledore professzor tárt karokkal fog fogadni. Ha tudnád, Ron mennyiszer mondta a gyűléseken, hogy besúgó vagy. Ám a harcok során bebizonyítottad az ellenkezőjét és sorra nyerted el a rend tagjainak a bizalmát.
Talán ezért kezdtünk el aggódni Harryvel, amikor a fülünkbe jutott a hír arról, hogy megtalálták apádat és támadást indítanak ellen. – Hermione a földet pásztázta, nem kellett felnéznie, anélkül is tudta, hogy a férfi őt nézi. – Amikor megtudtuk, hogy édesanyád is vele van, próbáltunk gyorsan cselekedni, de tudtuk, hogy lehetetlen. Próbáltunk annyi munkát adni neked, amennyit csak tudtunk, és próbáltunk a főhadiszálláson marasztalni. Próbáltunk téged megóvni mindenfajta megrázkódtatástól, mert úgy tűnt magadra találtál. Az idő sürgetett minket, ezt pontosan tudtuk, és próbáltunk minél előbb elkapni Luciust, de tudtuk, hogy az akciónkat nem sikerül mindenki életét megmentenünk. És féltünk is a következményektől. De kisebb-nagyobb veszteségek árán sikerült legyőznünk, és minden úgy sült el, ahogy gondoltuk.
Épp amikor befejezte mondatát érkeztek meg Hermione lakása elé. A nő elköszönt Dracótól, majd a kerten keresztül bement a lakásába. Draco tett néhány lépést, majd haza hopponált. Véletlenül a lakásához közeli sikátorokhoz érkezett, és mivel nem volt mesze lakásától úgy döntött, hazasétál. A sikátorokból kiérve látott pár prostituáltat, akik felajánlották neki a szolgálataikat, ám ő se szó, se beszéd ott hagyta őket. Ez mindennapos volt ezen a környéken. London legmocskosabb területén lakott, mivel nem akart visszamenni a kúriába. Bár örökségből akár három, a Malfoy kúriához hasonló lakást vehetett volna, ő inkább mégis itt vett. Ezen a mugli lakta helyen senki nem kereste volna őt, és bár undorodott itt mindentől, legalább nyugta volt.
Otthon ledobta kabátját, és leült a kanapéjára. Még a fejében visszhangoztak a nő szavai. Meglepte a nő őszintesége, bár számíthatott volna rá, hiszen Hermione Granger mindig is kimondta azt, ami a fejében volt. Ahogy belegondolt, eleinte tényleg mindenki furán viselkedett. Egyedül Dumbledore volt vele teljesen nyugodt és kedves. Volt olyan, hogy a Rendből valakivel küldetésre kellett volna menni, de az illető félt attól, hogy Draco elteszi láb alól, így helyette Harry ment vele. Potter akkoriban mindig körülötte sürgött-forgott, és ha kellett, ki is állt mellette.
- Talán ezért kezdtünk el aggódni Harryvel, amikor a fülünkbe jutott a hír arról, hogy megtalálták apádat és támadást indítanak ellene. Amikor megtudtuk, hogy édesanyád is vele van próbáltunk gyorsan cselekedni, de tudtuk, hogy lehetetlen. Próbáltunk annyi munkát adni neked, amennyit csak tudtunk, és próbáltunk a főhadiszálláson marasztalni téged. Próbáltunk téged megóvni mindenfajta megrázkódtatástól, mert úgy tűnt magadra találtál. Az idő sürgetett minket, ezt pontosan tudtuk, és próbáltunk minél előbb elkapni Luciust, de tudtuk, hogy az akciónkat nem sikerül mindenki életét megmentenünk. És féltünk is a következményektől. De kisebb nagyobb veszteségek árán sikerült legyőznünk, és minden úgy sült el, ahogy gondoltuk – hallotta meg fejében Hermione szavait, és rögtön felpattant.
„Az idő sürgetett minket, ezt pontosan tudtuk, és próbáltunk minél előbb elkapni Luciust, de tudtuk, hogy az akciónkat nem sikerül mindenki életét megmentenünk”. Granger és az az istenverte Potter mindvégig tudták, hogy az anyja veszélyben van, és mégsem tettek semmit. Elborította agyát a köd, megfogta az asztali lámpát, majd levágta a földre, ami emiatt kis darabokra tört. Kisebb veszteségek árán? Hát ennyit jelentene a Rendnek Narcissa Malfoy halála? Kisebb veszteség? Mérhetetlen gyűlöletet érzett irántuk. Hogy gondolhatták, hogy Dracónak fontosabb saját lelki és testi épsége, anyja biztonságánál. Ez a szar duma arról, hogy mindent érte tettek, nevetséges…
- Hogy lehettem ennyire idióta? – üvöltötte el magát az ifjabb Malfoy. – Nem hiszem el!
Ő még a nap folyamán vigasztalta Grangert. És a nő még ezek után a szemébe tudott nézni! Ismét úgy érezte, jár neki a bosszú, és átkozta magát, amiért ma elszalasztotta a tökéletes alkalmat a nő elrablását illetően. De nincs több kegyelem. Mindketten szenvedni fognak. Bár szíve szerint azonnal visszament volna a nőhöz, de tudta, hogy veszélyes lenne. Még világos volt és az utcákon rengetegen járkáltak. Így fotelét ablaka elé tolta, leült és csak a forgalmas utcát bámulta. A fejében új terv született: éjszaka elmegy a nőért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése