9. fejezet A felismerés

"Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat. "
(Juhász Gyula)



- Mégis minek jött haza, Antoniett? – hallotta meg Draco mérges hangját félálomban Hermione.
- Amúgy is csak úgy volt, hogy pár napra megyek el, Draco úrfi. De még szerencse, hogy hazatértem. Mondja, fiatalúr, mit tett azzal a hölggyel? Tiszta seb szegény!
- Azt kapta, amit megérdemelt.
- Mégis mit vétett az a szegény teremtés, amiért ennyire kegyetlen volt vele? – kérdezte Antoniett. – Ha nem itatja meg vele álmában azt a Vérelfogyásgátló elixírt, talán meghalt volna!
- De megitattam nem? Ha nem segítettem volna, neki, akkor sem lehetne egy rossz szava sem! Miatta halt meg az anyám! Nem segített neki, holott megmenthette volna.
- És emiatt megkínozta Miss. Grangert, Draco?
- Hallottad, hogy mit mondtam, Antoniett? – üvöltötte a férfi.
- Hallottam. De nekem ez a lány nem olyannak látszik, aki nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy megmentsen valakit! – mondta határozottan a házvezetőnő. – Draco, az édesanyád nem akarná, hogy ezt tedd, ezt bizton állíthatom.
- Fogalmad sincs arról, hogy mit tenne az én anyám!
- Dehogyisnem! Elfelejteted, hogy én neveltem fel! Ne feled, te Narcissa Black fia vagy. Ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad, a Malfoy vér – mondta kedves hangon, majd Hermione hallotta, hogy valaki távozott az ajtón át, s valaki épp a szobája felé tart.
Nem sokkal később megnyikordult az ajtaja és érezte, ahogy besüpped mellette az ágya.
- Ébren van, Miss. Granger? – kérdezte tőle a nő.
- Igen, nem rég keltem fel – mondta halkan Mio. – Mennyi az idő?
- Hát nagyjából este hat lehet. Átaludt kedveském egy egész napot. Hogy érzi magát?
- Sokkal jobban – ült fel az ágyán Hermione és rámosolygott a nőre.
- Ennek igazán örülök – simogatta meg a lány homlokát Antoniett. - A biztonság kedvéért azért hoztam mindenféle gyógykenőcsöt és bájitalt arra az esetre, ha valami gond adódna.
- Lehet egy kérdésem, Antoniett? – kérdezte félénken Mio.
- Mintha ezt tegnap is eljátszottuk volna – nevetett Antoniett, majd pakolt tovább a szobában. – Nyugodtan kérdezzen, nem kell minden alkalommal engedélyt kérnie, Hermione!
- Draco most nagyon haragszik magára? - a kérdés végére a nő elnevette magát, és ránézett Mióra.
- Igen, több mint valószínű. El is ment, hogy kiszellőztesse a fejét. Nem mintha a hosszú séták segítettek volna neki bármikor is – mondta a nő, miközben az éjjeliszekrény fiókjába pakolta a gyógyszereket. – Tizenéves korában mindennaposak voltak az ilyen vitáink… Idetettem a kenőcsöket, ha szüksége lenne rájuk, kisasszony!
- Köszönöm, szépen a rengeteg segítséget.
- Ugyan már, ez a dolgom. Mit szólna, egy forró fürdőhöz? Ébredezzen nyugodtan, nekem még úgyis el kell mennem az Abszol útra. Amint visszaértem elkészítem önnek a lenti fürdőszobában a fürdővizét. Tudja, mivel siettem a sebei kezelésével, teljesen kiment a fejemből, hogy a véres ruháit kimossam, így még ott vannak a fürdőszobájában. Jobb lenne, ha az én fürdőszobámat venné igénybe.
- Rendben, Antoniett, köszönöm – mosolygott Mio. – Köszönöm, hogy ilyen rendes velem.
- Ugyan már, kedvesem, ez a dolgom – simította meg a haját a házvezetőnő, majd felállt, és elindult saját szobája felé. Ám az ajtóban visszafordult a fekvő nőhöz. – Köszönöm.
- Mit? – nézett értetlenkedve Hermione.
- Azt, amit Dracóval tett. Rég láttam ennyi érzelmet a szemeiben. Tudom, ön a Roxfortban csak azt az énjét látta, amit Lucius úr kegyetlensége váltott ki belőle. De tudja, Hermione, az úrfi a szíve mélyén rendkívül jó ember! Tudom, hogy alig hihető, főleg azután, amit önnel tett, de igaz. Bár az úrfi megtiltotta, hogy elmondjam, mégis úgy érzem, hogy joga van tudni. Amikor haza ért kiadósan összevesztünk. Ugyanazokat a dolgokat vágta a fejemhez, amiket ma reggel, amit gondolom, már ön is hallott – ült le az ágyra, majd folytatta. – Épp lefeküdni készültem, amikor utánam szólt halkan a fiatalúr, és megkérdezte, hogy rendben van-e ön. Amikor mondtam neki, hogy igen, látszott rajta, hogy megnyugodott egy kissé. Aggódott magáért. Higgyen nekem, Draco hamarosan rájön arra, hogy butaságot csinál és minden rendbe fog jönni! Látom nem hisz nekem. Keresse azokat az apró gesztusokat, amik engem, és az állításomat támasztják alá, kérem. Higgye el, találni fog.
Hermione, csak nézett Antoniett után, és nem értette, miért mondja ezt neki a nő. Még hogy Draco aggódik érte! Hiszen ő tette ezt vele! Apró gesztusok? Hiszen a férfi majdnem hogy halálra kínozta! Ebben semmi kedvesség nincs!


Kissé félve, felállt, és már várta is, hogy mindene fájni fog. Nem kis meglepődésére, semmije se fájt, és karjain is csak néhány karcolást látott, amik emlékeztették a tegnapelőtti éjszakájára. Odasétált a szobában lévő tükréhez, és végignézte hátát is. Nem rég, még hatalmas vágások voltak ott, ám annak is csak a hűlt helyét látta. A nő hálásan gondolt Antoniettre, és elgondolkozott azon, amit mondott neki pár perce. A férfi, már az első nap el akarta rabolni, amikor átvitte neki a mappát, utána elvitte vacsorázni, ahol egyből tudta, hogy mit szeret. Persze most már tudja, hogy azért rendelt neki kacsát, mert megfigyelte Őt. Mindent tudott róla.


Idő közben leült a könyvespolc melletti fotelbe, és ott próbált visszaemlékezni bármilyen kedves dologra, amit Draco tett vele az elmúlt napokban. Annak tekintheti azt, hogy hazakísérte az étteremből? Vagy azt, hogy nem rabolta el őt az első adandó alkalommal? Hermione hiába próbálta, nem sikerült neki semmi „jót” találni a férfiben. Eszébe jutott, hogy a házvezetőnő talán egy csöppet elfogult és Draco valójában semennyire sem mondható jó embernek. Aztán eszébe jutott az, ahogy azzal a kisgyerekkel viselkedett akkor, amikor elrabolta őt. Olyan gyengéd és kedves volt vele, amit egyszerűen nem lehet megjátszani. Vagy amikor elolvastatta vele Narcissa levelét. Akkor este bármit tehetett volna Mióval, ám mégsem tette.


És az is igaz, hogy Draco az este után, elkövetkezendő egy héten nem is szólt hozzá és kerülte a saját lakásában a nőt. Hozzá sem ért, és nem okozott neki semmiféle fájdalmat. Hermione „Mindenki azt kapja, amit megérdemel.” mondata után bántotta őt először Draco. Mikor hajnalban már kidühöngte magát és karonfogva felvezette a lépcsőn, akkor is lehetett volna sokkal durvább vele, hisz érezte, hogy a férfi megpróbálja őt gyengéden húzni.
- Ez nevetséges! Most Antoniett miatt mindenbe bele akarom magyarázni, hogy Draco mennyire ártatlan! – mondta Mio magának, felpattant és a szoba közepére sétált.
De amit reggel hallott Draco és a házvezetőnő beszélgetéséből, kicsit elbizonytalanította. Álmában Vérelfogyásgátló elixírt itatott vele. És a nő neki azt mondta, hogy a véres ruháit még nem mosta ki, ám Hermione nem emlékezik olyanra, hogy Ő átöltözött volna. Vajon a férfi átöltöztette volna, miután megitatta vele a bájitalt? Akkor igaza van a nőnek, és Draco tényleg csak azért tesz ilyeneket, mert érzelmileg labilis?
- Szerencséd, hogy Antoniett hirtelen felbukkant! – hallotta meg Draco hangját ajtajából. Hermione hirtelen felé fordult és hátrálni kezdett a fal felé. – Azt hittem, hogy még egy ideig Franciaországban marad az anyjánál. Hogy vannak a sérüléseid?
- Hát… - lepődött meg a férfi kérdésén Hermione. - Már jobban vagyok, bár ezt is Antoniettnek köszönhetem…
- Sejtettem, hogy Ő készítette el neked a gyógyszereket – csóválta meg a fejét Draco. – Többek között az életedet köszönheted neki. Én bármennyire szenvedtél volna, nem segítettem volna neked! – fejezte be, a férfi indult volna, ám Mio utána szólt.
- Ez nem igaz! Nem tudtad volna végig nézni azt, hogy valaki szenved!
- Honnan veszed ezt Granger? – kérdezte dühösen Draco és odament a nő elé. – Azért ne igyál rá mérget! Szemrebbenés nélkül végignéztem volna a szenvedésedet.
- Ezt csak magadnak akarod bebeszélni! Jobb ember vagy annál – mondta határozottan a nő, majd belenézett a férfi szemeibe.
- Nevetséges vagy! –vetette oda a férfi, majd sarkon fordult és elindult kifelé, ám a nő elkapta karját.
- Miért hazudsz? Miért nem vallod be magadnak, hogy Te nem ilyen vagy? – kérdezte Mio, miközben visszahúzta a férfit. - Simán végezhettél volna velem, már akkor, amikor áthoztad nekem azt a szerencsétlen mappát, és ketten voltunk az irodámban. Ám te mikor elkezdtem sírni, átöleltél, és megnyugtattál. Kiszolgáltatott voltam. Ha annyira végezni akartál volna velem, megtehetted volna minden akadály nélkül!
- Ez baromság…
- Miután múltkor megkínoztál, és felvezettél ide, úgy fogtad meg a karomat, hogy azzal minimális fájdalmat okoztál nekem. Megölhettél volna, nem először. Már akkor végezhettél volna velem, mikor mutattad nekem a levelet. Ám te nem tetted! Tudod miért? Azért, mert a lelked mélyén igenis jó ember vagy.
- Csak azért nem öltelek meg…. – kezdte Draco, ám Hermione közbeszólt.
- Mert nem akarod, hogy Potter csak a holttestemet találja itt, és azt akarod, hogy szenvedjen… Tudom, már ezerszer mondtad, de ez nem igaz - mondta a nő, majd közelebb lépett a férfihez. – Harry miatt itattál velem bájitalt, ami pótolta az elveszett vért a szervezetemben? Harry miatt kérdezted meg az előbb, hogyan vannak a sérüléseim? Nem, Draco. Magadnak sem vallod be, hogy jobb vagy te ennél! Ha nincs az az apró félreértés abból a mondatomból, nem bántottál volna. Ebben biztos vagyok.


Az a Draco Malfoy, aki életében nem került olyan helyzetbe, hogy valamire ne tudjon csípős megjegyzéssel válaszolni, most csak szótlanul állt, és nézte az előtte álló nőt. Azt akarta neki mondani, hogy téved. Nevetve ellökni magától és mindenféle sértést a fejéhez vágni. Ám, ehelyett csak nézte a nő mogyoróbarna szemeit, és szótlanul tátogott. Hermione kihasználta fogva tartója gyengeségét, a falhoz tolta és olyan közel ment hozzá, amennyire csak tudott.
- Draco, hiszen te egy remek ember vagy! – suttogta a nő.
- Beszéltél Antoniettel mi? Biztos Ő tömte a fejedet ezekkel a hülyeségekkel!
- Ez nem hülyeség! Miért lenne az?
- Hogy lehet az jóember, aki embereket kínzott? Hagyjál már ezzel a griffendéles „mindenki jó ember a lelke mélyén” dumával! - kiabálta a nő arcába Draco. – Mardekáros voltam! Halálfaló voltam, és gyengeségből átálltam a ti oldalatokra a Végső csata idején, ezzel szembeköpve a családnevemet. Lucius Malfoy fia vagyok! És egy Malfoytól mindenki retteg! Mert rettegnie kell! a Malfoy név tiszteletet parancsol!
- Én nem rettegek – mondta Hermione nyugodtan. - Azt tetted, ami helyes, és a döntésed nem arról árulkodik, hogy gyenge vagy! A legbátrabbak sikerül csak meghozniuk egy ilyen nehéz döntést.
Látta, hogy a férfi mondani akar valamit, ám Hermione nem akarta hallgatni a férfi önostorozását, így gondolkodás nélkül megcsókolta a férfit. Draco annyira meglepődött a nő szavaitól, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Erőtlenül simult bele a nő ölelésébe és viszonozta csókját. Hiszen gyűlölnie kellene őt azok után, hogy megkínozta. Pusztán a jelenlététől remegnie kellene és félnie kellene tőle. De nem, ez a lány teljesen más. Sohasem mondtak neki ilyeneket, Antonietten kívül. Valóban féltek tőle, már azelőtt, hogy megismerték volna. Erre mondják azt, hogy megelőzte a hírneve. Az ő esetében már a neve sem sejtetett túl jót mások számára.


Hermione Granger nem félt. Átkarolta a férfi nyakát, olyan közel húzta megához, amennyire csak tudta. Így állhattak már minimum két perce, amikor a nő egyszer csak megérezte a férfi karajit derekán. Elmélyítette csókjukat és olyan erősen karolta át a régi griffendéles lány derekát, mintha az élete függene tőle. Szép lassan ellökte magát a faltól, és hagyta, hogy a nő magával húzza. Amikor a nő lerántotta, kinyitotta szemeit és látta, hogy az ágyon fekszenek. Megszakította a csókot, és belenézett a csillogó mogyoróbarna szemekbe. A nő bátorítóan rámosolygott, majd odahajolt Draco nyakához, adott rá egy puszit, majd ismét a férfi szemeibe nézett. Draco, mint fuldokló csapott le Hermione ajkaira és szenvedélyesen megcsókolta ismét. Egyszer csak megérezte mellkasán az apró kis kezeket, amik lassan gombolni kezdték ingét. Nem ellenkezett és nem is akart, így pillanatokon belül lekerült róla a ruhadarab. Hermione óvatosan végig simított mellkasán, majd mikor megérezte a férfi egyik kezét a hasán, sóhajtott egyet. Percek múlva már mindkettejükről lekerült a felső, Draco Hermione nyakát csókolta, miközben a nő a hátát simogatta. Draco ismét ránézett a nőre, aki kihasználva az alkalmat megfordította Őt. Pillantása megakadt a férfi bal karján, ahol annak idején a Sötét Jegyet viselte. Ma már csak egy sebnek tűnt, ám ha jól megnézte, Hermione felfedezni vélte a jegy formáit. Draco észrevehette, hogy mit néz Hermione, mivel elrántotta a kezét. Ám Mio megfogta, és az arcára vezette, és megpuszilta a sebet a férfi karján.
- Nem számít – mondta a nő, majd folytatták ott, ahol abbahagyták.
Draco egy mozdulattal levette Mióról a melltartót, aki egyből neki nyomta mellkasát a férfiéhez. A nő fejében a józan énje egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy őrültséget csinál, és az lenne a helyes, ha abba hagyná. Tudta, hogy ott van Draco pálcája a farzsebében. Gyerekjáték lett volna megszerezni, elkábítani Malfoyt, és megszökni. Ám ő mégsem tette. Biztonságban érezte magát fogvatartója karjában.


Egyszer csak kopogást hallottak az ablak felől. Az ablak magától kinyílt, és a két fiatal zihálva váltak el egymástól. Egy bagoly repült be a szobába, ledobva az ágy végébe egy levelet, ami magától elkezdett beszélni.
- Draco, nagy gond van! – hallották meg Harry hangját. - Hermionét elrabolták! Aki az irodában dolgozott, csak egy ügyes másolat volt. Kétségbe vagyok esve! Nem bírnám ki, ha bári baja esne! Segítened kell. Még csak a házában néztem körül és az irodájában, de semmi nyomot nem hagyott maga után az elkövető. Kérlek, segíts! Üdvözlettel, Harry.
Draco és Hermione nem tudtak egy szót sem szólni. Időközben Draco felpattant, és úgy hallgatta Potter levelét. Mikor végighallgatták szó nélkül az ingjéért nyúlt, odavitte a nő ruháit az ágyra, majd begombolta ingjét.
- Ez nagy hiba volt. Soha többé nem tehetjük ezt! – mondta Draco, miközben ingjét gombolta. – Nem ezért raboltalak el, és végre elérkeztünk az izgalmas részhez! Mikor már Potter is tudja, hogy bajban vagy, és aggódik érted.
- Draco…
- Nincs Draco, Hermione. Elkezdtem valamit, és nem szakíthatom félbe. Bármi áron véghezviszem azt, amihez hozzáfogtam – azzal felkapta a levelet és ott hagyta a nőt.
Draco meg sem állt szobájáig, becsapta maga után az ajtót, és homlokát a falnak támasztotta. Eszébe jutottak a nő csókjai, az, ahogy Hermione hozzásimult, és emiatt egyre szaporábban vette a levegőt. Végül ledobta asztalára a levelet, és elindult fürdőjébe, hogy vegyen egy zuhanyt. Azt talán segít elfelejteni mindent…


~
Harry a dolgozószobájában ült, kezében a bábuval, ami órákkal ezelőtt még Hermione képében elcsábította őt konyhájában. Lesöpört egy Viktor Krumtól kapott levelet asztaláról, majd dühösen felrakta lábát az asztalára.
- Kit érdekel most, hogy mit akar az a beképzelt bulgár pasas! Ha tudnám… Ha sikerülne kiderítenem, hogy ki készítette ezt a hasonmást, már közelebb lennék a megfejtéshez! – dühöngött, amikor megjelent egy női alak. – Amanda!
- Jó estét, Mr. Potter! Mit keres ön itt ilyenkor? A munkaideje már két órája lejárt.
- Szörnyűség történt! Hermionét elrabolták, Amanda! – temette a kezeibe arcát. – És még csak ötletem sincs, hogy ki tehette…
- Harry, nyugodj meg – szólította meg nyájas hangon Amanda, miközben a háta mögé sétált és elkezdte masszírozni. – Ugye nem baj, hogy így hívtalak?
- Amanda, most a legkevésbé sem érdekel, hogyan hívsz! Meg akarom találni Miót! Belehalnék, ha baja esne!
- Attól, hogy idegeskedsz, nem találod meg hamarabb - mondta a nő. – Hagyott maga után bármit az elkövető?
- Csak ezt – mutatta meg a bábut Harry.
Amanda elengedte a vállát és kivette a kezéből, a tárgyat. Alaposan szemügyre vette, majd visszaadta a babát Pottrenek, és a fülébe súgott egy varázsigét. Harry vonakodva bár, de rámondta a babára a varázsigét, aminek következtében egy füstfelhő jelent meg a levőben.
- Mi ez? – kérdezte meglepődve Amandától.
- Annak, aki létrehozta ebből a tárgyból Miss. Granger hasonmását, a pálcája galagonyafából készült, magja egyszarvúszőr, 10 hüvelyk hosszú és tűrhetően rugalmas. Harry, ráismersz a pálcatulajdonosára?
- Draco Malfoy…