„Magányos árnyék az éjben,
balsorsod börtönbe zárt.
Az ég engem küldött, hogy meglásd,
van, ki gondol rád.”
(Az Operaház Fantomja)
A kezeim lassan simították végig Draco kidolgozott mellkasát. Ujjaim megállapodtak fekete ingjének apró gombjain, majd lassan elkezdtem lehámozni róla a felsőjét. Ő megdöbbent, majd a nyakamhoz hajolt, majd lassan csókolgatni és játékosan harapdálni kezdett. Sóhajok törtek fel a torkomból, miközben éreztem, lassan tűntek el rólam a ruhadarabjaim. Draco abbahagyta nyakam kényeztetését a szemembe nézett, majd megcsókolt. Mindkettőnkön már csak alsónemű volt. Én megszabadítottam őt a számomra zavaró bokszerétől, Ő kínzó lassúsággal végig simított gerincem mentén, a hátamon, kezei pedig megállapodtak a fenekemen. Egy ideig csak simogatott, és mikor türelmetlenül belecsíptem az oldalába, letérdelt elém, adott egy-egy puszit a combjaimra, majd a bugyim széléhez nyúlt. Még utoljára rám villantott egy lehengerlő mosolyt, majd lassan elkezdte lehúzni rólam az utolsó ruhadarabot, ami közénk állt.
Zihálva ültem fel ágyamon. Félresöpörtem pár tincset, ami hozzátapadt izzadt homlokomhoz, majd körbenéztem a szobában. Teljesen üres volt. Sehol egyetlen egy szétdobált ing, vagy szoknya. Hát, ismét egy ilyen álom. Három napja, hogy Draco és én majdnem lefeküdtünk, és azóta minden hajnalban hasonlóképpen ébredtem. Izzadt homlokkal, levegőt kapkodva és mindenféle álomképek a fejemben, amiben Draco és Én… Vajon, ha nem érkezik meg Harry levele, akkor megtettük volna? És ugyanígy megbánta volna?
Draco nyomtalanul eltűnt. Harry levele óta nem láttam sehol. Céltalanul sétálgatok a lakásban, és minden kis neszre azt szem, hogy Ő jött haza. Tegnap épp a nappaliban pakolgattam, mikor meghallottam, hogy valaki kinyitotta a bejárati ajtót. Eszeveszetten rohantam az előszobába, ám sajnálatomra csak Antoniett érkezett meg az Abszol útról. Csalódottan sétáltam vissza a nappaliba, ahol leültem az ablak elé, és csak néztem az utcát, keresve a legcsodálatosabb szürke szempárt.
- Hermione, kedvesem minden rendben? Látom csalódást okoztam. Talán mást vártál?
- Dehogy csalódtam! Nagyon örülök annak, hogy itt van. Csak azt hittem, hogy Draco jött haza – suttogtam, majd felhúztam térdeimet, és ráhajtottam fejemet.
- Biztos nincs semmi baj, Hermione?
- Persze, Antoniett, csak aggódom Draco miatt – erőltettem mosolyt az arcomra, miközben továbbra is az utcát fürkésztem.
- Biztos csak elment…
- Elment kiszellőztetni a fejét. Igen, tudom, már vagy ezerszer mondta! De mi van, ha mégsem? – válaszoltam Antoniettnek ingerülten, amit egyből meg is bántam. – Ne haragudjon Antoniett. Csak egyszerűen nem tudom elképzelni, hová mehetett. Már több napja nem hallottam felőle. Félek, hogy esetleg valami baja esett! Elkapták az aurorok, találkozott Harryvel, vagy valami őrültséget tett saját magával!
Láttam, hogy a házvezetőnő rám emeli égszínkék szemeit, majd szólásra nyitja a száját. Ám végül meggondolta magát, megigazította egyik rakoncátlan hajtincsét, ami kontyából kilógott, majd kisétált a szobából. Én továbbra is Őt kerestem. Valahányszor egy feketébe öltözött alak feltűnt az utcán én felpattantam, és reménykedtem, hogy Draco az. Ám az előző két naphoz hasonlóan, nem tűnt fel. Így kedvtelenül sétáltam fel a szobámba, ahol megláttam Antoniettet, ahogy a könyvespolcnál pakolgat.
- Ne haragudj Hermione, csak gondoltam letörlöm a polcokat. Már mindent megcsináltam a ház körül, s nem maradt semmi dolgom –mosolygott rám a nő, és visszafordult a dolgához.
- Ugyan, Antoniett. Én köszönöm, hogy ennyit segít nekem. Elnézést kérek az előbbiért lent a nappaliban! Én csak...
- Ugyan, kedvesem, hisz nem tettél semmit. Érthető, hogy aggódsz Dracóért – simította meg a hajam, majd felemelt egy könyvet a fotelből.
- Az egy Shakespeare kötet? – vettem kezembe. – Első kiadás? Ez egy 1597-es kiadása a Rómeó és Júliának? Hiszen akkor adták ki először!
- Az úrnőm rajongott Shakespeare műveiért. Amint asszonyom meglátta, egyből megvette – nevette el magát Antoniett. – Emlékszem, egy vagyont fizetett érte. Amikor Mr. Malfoy megtudta, egy hétig nem ment haza. Aztán összeveszett a feleségével, hogy miért költi az Ő pénzét, ilyen „mugli vackokra”. Később az összes Shakespeare mű első kiadását megszerezte Narcissa.
- Gyönyörűek – mondtam, majd megforgattam a kezemben párszor a könyvet.
- Íme, az ezerhatszázötös kiadása a Szentivánéji álomnak. Ez az Ahogy tetszik, az ezerhatszázhuszonhármas Kiadása. Képzeld, ez az első példány, amit nyomtattak ebből a drámából – mesélt Antoniett, majd levette az utolsó Shakespeare kötetet a polcról. – Ez pedig úrnőm egyik kedvence volt. A Hamlet, ezerhatszázötben kiadott példánya. Ezt a könyvet minden hónapban elolvasta Narcissa.
- Miért tartja ezeket a polcán Draco? – kérdeztem, mialatt óvatosa visszatettem a helyükre a könyveket
- Hát nem is tudod, kisasszony? Az úrfi ugyancsak nagy rajongója a shakespeare-i drámáknak. Gyermekkorában számtalanszor olvasott titokban a Malfoy birtok tavánál. Az ő kedvence az Othello volt. Sajnos, azt a könyvet Lucius úr elégette, amikor megtalálta a kertben hagyva – csóválta meg a fejét, majd mikor meghallotta, hogy sóhajtottam, felém fordult. – Mi a probléma? Valami rosszat mondtam?
- Nem, dehogyis. Csak rádöbbentem arra, hogy semmit sem tudok Dracóról – roskadtam le a fotelbe, majd az ölembe raktam a Rómeó és Júlia kötetet. – Most döbbentem rá arra, hogy nem is ismerem őt.
Ismét csönd ült a szobába. Hallottam, ahogy Antoniett egyenletesen levegőt vesz, és csaknem éreztem, hogy engem néz. Egyszer csak kivette a kezemből a könyvet, a helyére tette, majd így szólt.
- Miért nem teszel rendet a szekrényedben, Hermione? – kérdezte, majd én értetlenül felé fordultam.
- Tessék? Nem értem, hogy ez miben segítene.
- Értékes gondolatokat fedezhetsz fel, miközben pakolsz a szerényedben – kacsintott rám, majd elvette mellőlem a törölgetőjét, és kisétált a szobából.
- Úgy sincs jobb dolgom – vontam meg a vállam némi semmittevés után, majd besétáltam a szekrénybe, és elkezdtem kipakolni.
Bármennyire is szerettem volna bízni abban, hogy a pakolászás majd segít, nem így történt. Egyesével szedtem ki minden polcról a ruháimat, majd szín szerint szétválogattam és összehajtogattam. Már a legalsó polcnál jártam, amikor Nem tudtam kivenni az egyik fekete garbómat. Már csak az az egy ruha volt bent a polcon, de bármennyire rángattam, csak annyit értem el vele, hogy valamilyen módon, a többi ruha viszont kiesett a szekrényből. Miután kikászálódtam a ruhakupacból, benyúltam a garbóhoz, amikor kitapintottam, hogy valami zsinórba akadt bele. Kíváncsiságból meghúztam a zsinórt. Mellettem a fal egyszer csak remegni kezdett, majd szépen lassan megmozdult. Már épp futotta volna a házvezetőnőért, amikor a fal egyszer csak megállt, és észrevettem, egy merengőt
- „Értékes gondolatokat fedezhetsz fel, miközben pakolsz a szerényedben” – idéztem fel magamban Antoniett mondatát. – Imádom ezt a nőt!
Eldobtam kezemből az egyik ingemet, majd a merengőhöz léptem. Mély levegőt vettem, felé hajoltam, majd jött az a jól ismert érzés, és minden elsötétült.
*
Egy hatalmas sík területen találtam magam. Amikor körbenéztem, rájöttem, hogy egy mini kviddicspályán állok.
- Fiam, jól vagy? – hallottam meg egy férfi kiáltását, majd hirtelen mellém zuhant egy kisgyerek. – Minden rendben?
- Apu, szerintem eltörtem a karomat! – sírt fel hirtelen a gyerek, és amikor felült, felismertem Dracót.
- Ugyan, kishaver, ne sírj! – ült le fia mellé a férfi, majd varázslattal összeforrasztotta fia eltört karját. - Látod? Már nem is fáj!
- Én aztán nem ülök fel többé arra a seprűre! - duzzogott Draco. – Inkább visszamegyek a mamihoz, és olvasok.
- Draco – mosolyodott el kedvesen Lucius, majd megsimogatta kisfiát. – Ügyes vagy! Mindenki leesik párszor a seprűről. Senki sem úgy születik, hogy már mindent tud.
- Te is leestél?
- Hogy leestem-e? Egyfolytában! – nevetett fel Lucius. – Minden egyes esésnél a fenekemre estem, vagy betörtem az orromat. És tudod mit mondott nekem az apám?
- Mit? – kérdezte könnyes szemmel
- Azt, hogy mivel Malfoy vagyok, soha nem adhatom fel! Fiam, egy Malfoy vagy, ezt soha ne feledd ezt! Nem veszíthetsz, és nem adhatod fel! Sőt, bármi áron véghez viszed a feladatodat!
- Értettem, Apám – bólintott Draco.
- Na, mit gondolsz? – kérdezte nevetve a férfi, miközben magához ölelte fiát, és letörölt pár könnycseppet szeméből. – Visszaülünk arra a seprűre?
Válaszképp az ifjú Malfoy csak bólintott, majd apja a karjaiba vette, és visszamentek a seprűkhöz.
*
Egy tónál voltam. A partjánál állt egy hatalmas fűzfa, aminek egyes ágai már a vízfelszínét súrolták. A fatövénél láttam egy alig ötéves kisfiút, aki egy könyvet szorongatott kezeiben.
- Draco – mondtam egy időben valaki mással. Gyorsan megfordultam, és megláttam Antoniettet.
- Draco – ismételte meg a nő, mire az ráemelte szemét. – Mit keresel kint, drágaságom?
- Kijöttem olvasni – válaszolt amolyan „malfoyos” nemtörődöm hangsúllyal Draco, majd visszafordult könyvéhez. – Anyunak fel sem tűnt, hogy eljöttem, annyira bele van őrülve ebbe az örökbefogadás témába…
- Ez nem igaz! Kincsem, édesanyád küldött, hogy keresselek meg. Sajnos ismét fájdalmai vannak, így apád nem engedte, hogy ő jöjjön utánad. Na, gyere, menjünk. A kedvencedet főztük Dobbyval – fogta kézen a kis Dracót, aki kirántotta kezét, és visszaült a fa alá.
- Nem megyek! Biztos azért akarnak valakit örökbefogadni, mert már nagy vagyok, és nincs rám szükségük! – fűzte mellkasa előtt keresztbe karjait. – Én… Én el fogok szökni, Antoniett!
- Ugyan, Draco ne mondj ilyen butaságokat! Édesanyádék csak nagyon szeretnének még egy csöppséget! Így neked is lesz kivel játszanod, amíg a Roxfortba nem mész – mondta a nő.
- Akkor is elszökök! – mondta dacosan a fiú, majd durcás arccal a víz felé fordult. – Elmegyek Bellatrix nénikémmel holnapután! Bemászok a poggyászába, utána pedig világgá megyek!
- Butaság! Egyébként is, a kislány, akire gondoltak, igazán gyönyörű! Mint neked, neki is gyönyörű szőke, derékig érő haja van! Gondolj bele, lesz egy kishúgod, akit megvédhetsz! Te leszel a nagy és erős bátyja.
Egy pillanatra Draco csendben maradt, majd elmosolyodott.
- És majd megmutatom, hogy hogyan kell használni a seprűt! Majd repülünk ketten, utána pedig mindenféle varázslattal el fogom kápráztatni! – ugrott fel Draco csillogó szemekkel. – Aztán mikor már roxfortos leszek, mindenféle édességet küldök neki, és karácsonyra is a Roxmortsban veszek neki majd ajándékot! Nagykorunkban meg én fogom megvédeni az udvarlóktól, akik csak AZT akarják!
- Úgy van, életem – nevetett fel édesen Antoniett. – Akkor mit szólsz? Még mindi el akarsz szökni holnap a nénikéd poggyászában?
- Dadus, te megőrültél? – tette csípőre a kezét Draco. – Akkor ki védené meg szegény kicsi húgomat? Ez a férfiak dolga, így maradok.
Aztán kézen fogta a nőt, és szaladva elindult a kastély felé.
*
A tó és a fa eltűnt, helyette egy hatalmas nappaliban találta magam. A kandallóban égett a tűz, és az egyik fotelben ott ült Draco anyja. Arca falfehér volt, szemei vörösek, és fel voltak duzzadva a sírástól. Egyszer csak az ajtóban feltűnt fia, aki odafutott anyjához és a lábához kuporodott.
- Anya, minden rendben?
- Persze, kicsim – puszilta mag fia homlokát Narcissa. – Csak fáradt vagyok. Ennyi az egész.
- Apu miért ment el olyan dühösen? - kérdezte Draco, ám választ nem kapott. Narcissa ahogy meghallotta a kérdést, keservesen sírva fakadt. – Anyu!
- Csak elment sétálni egy kicsit…
- Megjött az orvosi vizsgálat eredménye? – kérdezte ártatlanul Draco, majd mikor anyja még erőteljesebben elkezdett sírni felmászott a fotel karfájára, megpuszilta anyját, aki ölébe vonta őt.
- Téged szeretlek a legjobban! Te vagy a legjobb dolog, ami egész életemben történt velem! – ölelte magához szorosan fiát, majd elaludt.
Draco anyja ölében maradt, fejét a nő vállára döntve nézte az ajtót. Egy kis idő múlva kicsapódott az ajtó, amin belépett a bőrig ázott Lucius. Bár Draco ijedtében ugrott egy kicsit, figyelt arra, hogy Narcissa ne ébredjen fel. Amikor apja észrevette, hatalmas léptekkel elindult felé. Amikor a kandalló előtt megállt, Draco jobban végig tudta nézni apját. Bal kezében pálcája, fekete köpenyén itt-ott hatalmas vérfoltok. A kis Malfoy ijedtében még közelebb bújt anyjához, ám rövid idő múlva Lucius kirángatta fiát Narcissa karjai közül.
- Engedd el te szörnyeteg! – súgta fiának.
- Én nem csináltam semmit!
- Valóban? – kérdezte gúnyosan Lucius. – Tudod mi a legnagyobb bűnöd? Az, hogy megszülettél!
Az utolsó mondatot már kiabálta, és ellökte magától fiát. Draco felszisszent egy kicsit, de megállt apja előtt, és könnyes szemmel hallgatta apját.
- Tönkretetted az életünket! Anyádnak nem lehet gyereke, mert a TE születésednél komplikáció lépett fel! És én még miattad akartam megváltozni! Egy mugli kölyköt fogadtunk volna örökbe csak azért, mert Narcissa még egy gyereket akart! – üvöltötte Malfoy. - Gyűlölöm az összes muglit! Ezt soha nem rejtettem véka alá! De anyádért még ezt is megtettem volna! Elszöktem a halálfaló beavatásomról, mert TE megkértél rá! Az aljanép között kerestünk gyereket, mert TE megkértél rá!
- Apu én sajnálom… - mondta sírva Draco, ám Lucius szavába vágott.
- Sajnálhatod is! Legjobb lenne végezni veled, akárcsak azzal a mugli orvossal, akit ma meglátogattam!
- Elég legyen! – hallották meg Narcissa hangját a fotel felől.
Az asszony hosszú szőke haja hozzátapadt nyakához, betegesen sápadt arca kicsit mintha kipirult volna a dühtől.
- Ne veszekedjetek, az nem segít! - támaszkodott a kandallónak. – Lucius, te meg ne mondj ilyet a gyereknek! Ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem! Semmit nem bántam meg!
- De Narcissa… - mondta Lucius.
- Semmi de! Nem bántam meg semmit! És amúgy is – ölelte meg Dracót. – Minek nekem még egy gyerek, ha egy ilyen intelligens, csodálatos és jólelkű fiam van, mint Draco. Boldog vagyok.
Majd megcsókolta férjét, hosszan megölelte fiát, és visszafeküdt a fotelbe. Pár perc múlva, már aludt is.
- Ezzel nem oldódott meg semmi! – sziszegte Draco apja, majd levette vérfoltos köpenyét, és elvágtatott a könyvtárból.
*
Ismét a kertben találtam magam, ahol Narcissa ült kezében az egyik Shakespeare kötettel, Draco a vele szemben lévő székben ült és fekete baglyát etette, miközben magában motyogott.
- Draco, már megint magadban motyogsz – nézett fiára szelíden a nő.
- Tényleg? Bocsánatot kérek – biccentett Narcissa felé Draco, majd visszafordult madarához.
- Na, gyerünk, mondd el szépen, hogy min gondolkozol ennyire? Akkor motyogsz így magadban, amikor valamin nagyon kattog az agyad.
- Semmi, csak eszembe jutott, hogy Granger orron ütött – sziszegte Draco, mire anyja nevetni kezdett. – Kis híján betörte az orromat. Az a kis sárvé…
- Meg ne halljam ezt a szót a házamban! – kiáltott fel hirtelen, majd levette olvasószemüvegét és könyvét az asztalra rakta.
- Bocsánat.
- Semmi gond. Csak kerüljük az ilyen szavakat, ha kérhetem - masszírozta meg halántékát az asszony. – Draco, hiszen te is olyan gonosz voltál azzal a lánnyal.
- Hogy én gonosz? Anyám, te kinek az oldalán állsz? Megütött – mutatott az orrára Draco, és valóban, mintha még látszódott volna az, hogy hol ütöttem meg anno.
- Én úgy gondolom, hogy nagyszerű teremtés lehet, ha ennyit gondolsz rá…
- Anyu, hallod te egyáltalán, hogy mit mondtam? – kérdezte Draco, én meg elkezdtem halkan nevetni rajta. Narcissa, a válaszadás helyett, csak visszavette szemüvegét, és ismét olvasni kezdett. - Az a boszorkány egy okoskodó, idegesítő kis fruska! órákon is, majd’ kiesik a padból, úgy jelentkezik. Fogadok, hogy már az ötödikes tananyagot is előre bemagolta! Ráadásul egyfolytában Potterékkel lóg! Az agyamra megy!
- Akkor miért gondolsz rá ennyit? Ha valóban ennyire nem érdekel a lány, akkor miért bosszant, hogy kivel van együtt? – kérdezte Narcissa fel sem nézve könyvéből. – Szerintem, fiam, téged az idegesít, hogy nem veled tölti az idejét. Hogy meg sem próbál megismerni téged. Ne hagyd Draco, hogy számodra értékes embereket engedj el csak azért, mert nem aranyvérű. Ideje lenne elfelejteni ezt a Malfoy felfogást.
Ám a nő nem kapott választ fiától. Amikor félszemmel rápillantott meglátta, hogy Draco bambul a semmibe. Továbbra is motyogott valamit, és én kihallottam néha a nevemet. Mrs Malfoy halványan elmosolyodott, majd lerakta Draco elé az Othellót. Draco szó nélkül elvette, és némán olvasni kezdett.
*
Ezután még rengeteg emléket láttam. Láttam az álmodó Dracót, aki újra álmodta azt az alkalmat, amikor megütöttem. Képek villantak fel negyedikből, mikor Viktorral ültem a könyvtárban és tanultam. Draco szemszögéből úgy tűnt, mintha Viktor és Én épp randiztunk volna, pedig igazából halálra idegesített. Ám Draco egy, az asztalomtól messzebb lévő, könyvespolc mögül nézett engem. Aztán legközelebb a negyedikes bálnál voltam, ahol bevonultam Viktorral. Draco arcán sok érzés tükröződött, de leginkább féltékenység dominált. A nyitótáncot is olyan arccal nézte végig. A partnere Pansy, hiába hívta táncolni, ő csak ült az asztalnál, és engem nézett, ahogy Viktorral táncolok. *A következő emlék az volt, amikor odasétáltam Harryékhez.
- Nagyon meleg van… - mondtam mosolyogva, közben leültem Harry mellé. – Viktor elment innivalóért. Nem jöttök oda hozzánk.
Még Draco mellől is láttam, hogy Harry válaszolni akart nekem, ám Ronnak elvörösödött a feje, rám nézett, és Harrybe fojtotta a szót.
- Nem. Mi nem vágyunk Viktor társaságára!
- Mitől durrant be az agyad Ron? – kérdeztem.
- Ez egy durmstrangos! Az ellenséggel barátkozol! – felelte Ron.
- Az ellenséggel?! Ki akart autógrammot kérni tőle? - kérdeztem dühösen, majd folytattam. – Különben is ennek a tusának a célja, a nemzetközi, mágiai együttműködés… A barátkozás.
- Mert Krum csak barátkozni akar veled, mi? - mondta Ron, majd visszadőlt a székére.
Ott, még mondani akartam valamit, ám válaszadás helyett, inkább szó nélkül ott hagytam őket. Az emlékbéli Draco felállt, és úgy tűnt, mintha indult volna utánam, Ám Pansy ezt úgy értette, hogy táncolni indul. Így elrángatta a táncparkettre, ezzel megakadályozva, hogy az ifjabb Malfoy utánam jöjjön.
- Mindent elrontottál, érted? Mindent! – hallottam meg a hangomat, és egy falnál állva néztem, ahogy Ron után kiabálok, majd leroskadok a lépcsőre, lehúzom lábamról a cipőt, lehajtom a fejem és sírni kezdek.
Ismét mellettem állt Draco, aki tett felém egy bátortalan lépést, ám félúton meggondolta magát, a hajába túrt, sarkon fordult, és ott hagyott.
*
Hirtelen újra a Malfoy kúria nappalijában álltam, ahol csomó halálfaló volt. Páran kezet fogtak Dracóval és Luciusszal, és kezet csókoltam Narcissának. Legtöbbjük az idősebb Malfoy kíséretében eltűntek, így Narcissa kettesben maradt fiával.
- Kisfiam, ne csináld ezt! Kérlek!
- Nincs más választásom, anyám! – mondta Malfoy, és a nőre nézett. – Szükségük van rám!
- De ez helytelen! Te csak egy gyerek vagy, hogy bízhatnak meg téged olyan feladattal, amit nem tudsz elvégezni? Még hogy te megöld Dumbledore-t!
- Sok helytelen dolgot tettem már életemben! Születésemtől kezdve, csak helytelen dolgokat csinálok!
- Kérlek, Draco, ne mondj ilyen ostobaságot! Ne vállald el! A kedvemért!
- Malfoy vagyok. A feladatomat végrehajtom, és soha nem adom fel. Ha valamibe belekezdek, végig csinálom, bármibe is kerül, még ha meg is kell halnom azért – mondta rezzenéstelen arccal a férfivá érett Draco, majd meghajolt anyja előtt, és kisétált a szobából.
- Te az Én fiam vagy elsősorban, és nem egy Malfoy! – kiabálta Draco után Mrs Malfoy, majd zokogva leült a székébe.
*
Beszippantott a sötétség, egy rántást éreztem, és újra a gardróbban álltam. Hirtelen megszédültem, így kénytelen voltam megtámaszkodni a merengő szélébe. Még mindig szemem előtt volt a zokogó Narcissa és az érzelemmentes arckifejezése Malfoynak. Kapkodtam a levegő után, és közben megannyi gondolat cikázott a fejemben. Ami végképp meglepett, hogy rengeteg emlékében szerepeltem. Ha csak az ebédlőben nézett, vagy csak anyjának panaszkodott rólam, de szóba kerültem. Mindegyik emlékről tudtam, hogy mikor történt, ám az utolsó, valahogy fura volt nekem. Tudtam, hogy hatodik elején volt, de azon kívül semmit sem tudtam.
- Ötödik évvége, augusztusa. Halálfalógyűlés volt az otthonunkban, amikor megbíztak Dumbledore megölésével. Miután anyám sírva utánam kiáltott elbizonytalanodtam. Utána kezdtem el kémkedni nektek – hallottam meg végre azt a hangot, amire már három napja vágytam.
Gyorsan megfordultam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg Ő áll-e ott. És igen. Ott állt hanyagul neki dőlve az ajtófélfának, egy kezével a haját túrta, másikat zsebre vágta. Miközben ásított egy hatalmasat cipőorrával az egyik ujjatlanomat rugdosgatta.
- Draco! – kiáltottam, és a nyakába ugrottam. – Hát itt vagy!
- Itt hát. Tudod, Granger, én itt lakom – mondta gúnyosan, de közben éreztem, hogy átölelt.
- Ne haragudj, én nem tudtam, hogy itt van a merengőd…
- Semmi baj, gondolhattam volna, hogy Antoniettnek előbb-utóbb eljár a szája – vonta meg a vállát. – És kérlek, most ne kezdj el sajnálni azok miatt, amiket láttál!
- De hát Draco, szörnyű volt a gyerekkorod! Amit apád mondott neked…
- Igaza volt – mondta nyugodtan, miközben kezei még mindig a derekamon voltak.
- Nem! – üvöltöttem, majd egy kicsit eltávolodtam tőle. – Te nem tehetsz semmiről! Az orvos hibája volt, hogy nem figyelt oda!
- Tudod, anyám is mindig ezt mondta. De ha neki nem hittem el, neked sem fogom – nézett mélyen a szemembe. – Olyan, mintha gyerekkorom óta félárva lennék. Tudod apám olyan volt, mintha nem is lenne, szóval… Bár tudom, hogy neked fogalmad sem lehet arról, hogy milyen elveszíteni a szüleidet.
Abban a pillanatban megtört a megható pillanat, és bennem hirtelen felment az a bizoyos pumpa. Idegességemben ellöktem magamtól Malfoyt, majd elkezdtem fel-alá járkálni a kicsi helyiségben, hátha attól lenyugszom.
- Nem tudok semmit? Hagy meséljek neked valamit, Draco. Amikor kitört a háború törölnöm kellett a szüleim memóriáját, hogyha ne adj isten egy halálfaló rájuk talál, legalább azzal növeljem az esélyüket a túlélésre, hogy nincs rólam emlékük. Miután a háború véget ért,iába kerestem őket, nyom nélkül eltűntek. Mai napig nem tudom, hogy élnek-e egyáltalán!
- Az nem ugyanaz! – mondta makacsul Draco, majd kiment a szobából, de annyira sietett, hogy nem vette észre azt, hogy kiejtette a pálcámat a zsebéből.
- Jobb is, ha elmész! – kiabáltam utána. – Á, elegem van belőled! Te vagy Mr „Nem ért meg engem senki”! Segíteni akarok, és te meg felidegesítesz! Gratulálok!
Miközben magamban morgolódtam, a földről felszedtem a pálcámat, ledobtam az ágyra, és idegességemben rugdostam a földön lévő ruháimat. Egyszer csak hallottam egy pukkanást a kandalló felől. Már fel is készültem arra, hogy Draco jött vissza, és már össze is készítettem a fejemben egy jó kis szidalmazást. Ám amikor megfordultam, nem a szőkeség állt előttem.
- Harry!
- Minden rendben, Mio? – kérdezte aggódva, majd odafutott hozzám.
- Hát persze, Harry! – mondtam miközben próbáltam kibontakozni az öleléséből.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! Miután biztonságos helyre vittelek, idejövök az aurorokkal, és letartóztatjuk Malfoyt.
- És utána?
- Nos, elvisszük a Mungóba kivizsgálásra, hogy épelméjű-e – mosolygott Harry, és megvizsgálta az arcomat, sérülések után kutatva.
- Tegyük fel, hogy az. Akkor mit tesznek vele? – néztem Harryre.
- Letartóztatjuk, és visszük az Azkabanba. Az emberrablás súlyos bűn. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy minisztériumi dolgozó vagy. Szabálykönyv harmincadik oldal, kilencedik bekezdése kimondja, hogy az ilyen bűntettet elkövetőket életfogytiglanra ítéltetik, vagy megkapja a dementorcsókot. A bűntett súlyosságától függ.
Nagy szemekkel néztem barátomra, és hirtelen légszomjam lett, és forgott velem a szoba. Elképzeltem, ahogy Draco valamelyik cellában ül, és szenved a dementoroktól. Szólni akartam Harrynek, hogy ne tegye. Hogy Draco ártatlan, és nem érdemli meg az azkabani cellát. Ám hang nem jött ki a torkomon. Csak hitetlenkedve néztem Harryre, aki valószínűleg félreérthette arckifejezésemet.
- Nem csak te olvastad a szabálykönyvet! Miután én vagyok a miniszter, nekem is tudnom kell, mi áll benne! – nézett rám, majd kézen ragadott. Ám, mivel én meg sem mozdultam, kérdően rám nézett. – Na, mi lesz? Menjünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése