„Most kellene elaludni és fel se ébredni sohase. (...) Így elaludni, ahogy most melegítjük egymást, ilyen csuda boldogan.”
(Szilvási Lajos)
- Mio, nem gondolod, hogy fel kéne kelnünk? – suttogta Draco, miközben Hermione hátát simogatta.
- Miért kéne? – kérdezte a nő, nyújtózkodott egyet, majd közelebb bújt szerelméhez. – Olyan kényelmes így.
Draco halkan megjegyezte, hogy igaza van, megcsókolta Hermionét, és becsukta a szemeit. Pár perc után azonban korgott Hermione gyomra, ami miatt a férfi, hangosan el kezdett nevetni.
- Talán mégis csak le kellene mennünk, reggelizni! Szólok Antoniettnek, hogy készítsen nekünk valami kaját…
- Mi lenne, ha mi magunk készítenénk el?
- Hát, nem is tudom… - vakarta meg a fejét Malfoy.
- Olyan jó móka lenne! – Ugrott fel izgatottan Mione. – Kérlek, Draco!
Hosszas győzködés után sikerült Hermionének rávenni a férfit, hogy készítsék el közösen a reggelijüket. Gyorsan felöltöztek, majd kézen fogva lesétáltak a lépcsőn, egyenesen az üres konyhába. Ott Mio neki látott rántottát készíteni, míg Draco kenyeret vágott a pirítóshoz. Gyűlölt mugli módszerekkel tevékenykedni a konyhában, de amikor ezt megmondta Hermionének, a nő mosolya eltűnt arcáról, és elszomorodott. Olyasmiket mondott, hogy mennyire jó móka pedig, és hogy ha nem TUDJA megcsinálni, akkor majd Ő megteszi helyette. Draco elutasította a segítséget. Már csak büszkeségből is, hiszen egy Malfoynak nem kell segítség. Neki is látott kenyeret szeletelni, ám bármennyit vitt oda szerelmének, az visszaadta neki, mondván, nem jól vágta. Amikor már vagy tizedszerre küldte el őt Mio, dühösen odafordult hozzá.
- Mégis elmondanád, hogy mi a fészkes fene baj van a kenyereimmel?
- Én jobban szeretem, ha egyenlő szeretekre vannak vágva a kenyerek- mondta teljesen nyugodtan Hermione, aminek következtében Draco arca elvörösödött a dühtől.
- Jobban szereted? – sziszegte, de további szitkozódását inkább megtartotta magának. Visszafordult a vágódeszkához, és inkább magának mondta megjegyzéseit, de egyszer hátra fordult, és Hermione háta felé mondta a magáét. – Hibbant nőszemély!
Ezek után Hermione jobbnak látta, nem piszkálni Dracót. Mikor a férfi oda adta neki a kenyereket, amik tökéletesen egyformák voltak, kezébe adta neki az aznapi Prófétát. Végignézte, ahogy a még mindig vörös fejű Draco elsétál az ebédlőasztalhoz, és magában motyogva olvasni kezdett. Természetesen a címlapon Hermione volt, és egy felhívás arról, hogy aki megtalálja őt, az jutalomban részesült. Mikor látta, hogy Malfoy és észrevette a cikket, oda ment, és nemes egyszerűséggel letépte az újság címlapját, elégette és visszafordult a konyhapulthoz.
- Mit kérsz inni? – kérdezte.
- Narancslevet – mondta Draco, majd rágyújtott.
- Mióta szoktál vissza a dohányzásra? – nézett rá értetlenkedve a nő. – Hiszen a Roxfort után leszoktál róla nem?
- Leszoktam, de anyám halála után visszaszoktam.
- Igazán, Draco, nem egészséges! – csóválta a fejét Mio. – Szeretném, ha leszoknál!
- Granger, majd leszokom, ha szeretnék. Ne csesztess már!
- Granger? Tegnap éjszaka valahogy nem így hívtál…– kacsintott a férfire pajkosan Hermione.
Draco felnézett az újságából, és csak meglepődve nézte, ahogy a nő énekelve tesz-vesz a konyhában. Elvigyorodott, és amikor a nő elment mellette, belecsípett a fenekébe, majd amikor az felé fordult, úgy tett, mintha nem tudná, mi miatt háborodott fel a nő.
- Kész is van! Jó étvágyat!
- Neked is – mondta Draco, majd a pirítós felé nyúl, ám szerelme rácsapott a kezére.
- Meg kell várnunk Antoniettet! - csóválta meg a fejét, majd öntött magának kávét.
- Merlinre mondom, kinek főzted ezt a rengeteg kávét?
- Magamnak – válaszolta egyszerűen a nő.
- Ez rengeteg! Nem ihatsz ennyit ebből a löttyből! Teljesen egészségtelen!
- Malfoy, majd akkor hagyom abba a kávézást, ha szeretném. Ne csesztess már! – válaszolt gúnyosan, utánozva, Draco hangját.
- Én nem is így beszélek…
Szerencsére, mielőtt egy újabb vita alakulhatott volna ki, megjelent az ajtóban Antoniett. Hosszú fekete ruhát viselt, haját egyszerű kontyban felfogta. Amikor meglátta az ifjú szerelmes párt az asztalnál elkerekedett a szeme, majd egy kis idő után elmosolyodott.
- Jó reggelt kívánok! Mit keresnek itt ilyen korán? Arra számítottam, hogy ma egész nap Hermione szobájában maradtok.
- Tényleg, mennyi is az idő Antoniett? – kérdezte Draco, mivel Hermione Antoniett kérdése után vöröslő fejjel tanulmányozta reggelijét.
- Hajnali hat óra van. Azért jöttem le, hogy megcsináljam nektek a reggelit. Délután el kell mennem, mert Pierre ma érkezik meg Londonba.
- Antoniett, foglaljon helyet, és reggelizzen meg velünk – mondta Mio, majd amikor helyet foglalt mellette a nő, felé fordult. – Pierre? Mármint a férje?
- Igen, kedvesem. Eddig Franciaországban volt, mert ellátogatott a húgához. Minden évben összejön a családjuk, hogy megemlékezzenek Pierre szüleiről. Még a Voldemort Nagyúr elleni küzdelemben vesztették életüket. Hősiesen harcoltak, de a Nagyúr erősebb volt.
- És mikor érkezik? – kérdezte unottan Draco, miközben újabb cigarettát gyújtott meg.
Antoniett ránézett, kikapta a szájából a cigarettát, majd elnyomta a hamutartóban.
- Három óra múlva érkezik a repülőtérre – válaszolta a nő, és Mio felé fordult. - Imádja a mugli közlekedéseszközöket.
Ezek után csöndesen megreggeliztek, és az étkezés végén Mione elengedte a házvezetőnőt, mondván, majd Draco és Ő elmosogatnak a nő helyett. A férfi hiába mondta, hogy gyűlöl mosogatni, Hermione csak a kezébe nyomott egy konyharuhát, és rábízta a törölgetést. Hermione énekelgetett mosogatás alatt, Draco pedig magában motyogott, hogy mennyire unja a házimunkát. Végül annyira unatkozott, hogy míg várta az eltörlendő tányérokat neki dőlt a pultnak, és csak nézte a nőt. Aztán egyszer csak eszébe jutott valami. Gonoszan elmosolyodott, majd elővette a pálcáját, és elmotyogott egy varázsigét, aminek következtében a vízsugár egyenesen Mio arcába spriccelt. A nő elkezdett sikoltozni, majd mikor meghallotta Draco nevetését felé fordult, és elkezdte ütögetni a szivaccsal, aminek következtében az is tiszta víz lett.
- Azt hiszed ez vicces volt? – kiabálta a nő.
- Igen, és te is tudod, csak nem akarod bevallani – vigyorgott továbbra is Draco, majd hirtelen ötlettől vezérelve felültette a mosogató mellé a nőt, és megcsókolta.
Ám abban a pillanatban leverték a tányérokat, aminek hangjára Hermione ijedtében megugrott egy kicsit. Eltolta magától Dracót, elővette varázspálcáját, rendbe hozta a kárt, amit okoztak, majd szerelme felé fordult.
- Jobb lesz, Draco, ha kimész a konyhából. Azt hiszem, elég kárt okoztál már! – nevette el magát, majd visszafordult a piszkos edényekhez.
Nem kellett kétszer mondania, Draco amilyen gyorsan csak tudta elhagyta a konyhát, leült a nappaliban a kanapéra, rágyújtott és tovább olvasta az újságát. Kis idő múlva a nő is csatlakozott hozzá, egyik kezében egy bögrével, másikban pedig egy könyvvel. Lábát Draco ölébe rakta, háta mögé betuszkolt egy párnát, majd olvasgatni kezdett, miközben kávéját szürcsölgette.
- Mit csinálsz? – fordult felé Draco.
- Olvasok – válaszolta nyugodtan Hermione. – A te könyvespolcodról van. A Romeo és Júliát.
- Nem mondod? – kérdezte gúnyosan az ifjú Malfoy. – Azt én is látom. Arra gondoltam, hogy megint azt az undorító kávédat iszod!
- Te meg a büdös cigarettádat szívod! Azt hiszed, az kevésbé ártalmasabb a kávénál?
- Nem, de attól még vigyázhatnál magadra jobban is!
- Te aggódsz értem? – csillant fel Mio szeme, majd rámosolygott Dracóra, aki ráemelte a tekintetét, és kicsit elsápadt.
- Ha nem cigizek többé, te sem iszol soha többé ennyi kávét? – tért ki a válaszadás elől Draco.
De Hermione nem válaszolt kérdésére, ehelyett lerakta a könyvet az asztalra, majd belemászott Draco ölébe.
- Te aggódsz értem!
- Sok kávét fogyasztasz. Elég lenne az is, ha csak csökkentenéd a naponta megivott hektoliterek számát! – próbált a férfi nemtörődöm hangon beszélni Mióval, ám az hirtelen átkarolt a nyakát.
- Szeretlek! – mondta Hermione, és megcsókolta Dracót.
( Antoniett szemszöge)
- Megérkeztünk, hölgyem! – állt meg hirtelen a taxisofőr a reptér előtt.
Kifizettem a taxist, majd elindultam a váróteremhez. Épp, mikor leültem volna, mondta be a hangosbemondó, hogy Pierre gépe hamarosan leszáll. Lelki szemeim előtt láttam már a mindig mosolygós, őszülő Pierre-t, ahogy kezében a bőröndjeivel sétál végig a hosszú folyosón. Séta közben pedig nagy szemekkel néz körbe a reptéren, és magában csodálatosabbnál is csodálatosabb jelzőkkel illeti a zseniális muglikat.
Míg a széken ültem, eszembe jutott Hermione és Draco. Olyan aranyosak voltak ma reggel. Utoljára gyerekkorában láttam ilyennek Dracót. Amikor megtudtam, hogy Hermionét szánja az úrfinak az asszonyom, emlékszem, nem hittem a fülemnek.
*
Egy őszi napon ültünk a Malfoy kúria nappalijában Narcissával. Draco már visszautazott a Roxfortba, hogy megkezdje hatodik évét, Mr Malfoy pedig épp „küldetés” félén volt. Miután főztem asszonyomnak egy teát, leültem a mellette lévő fotelbe, és dúdolgatva kezembe vettem egy régi könyvet, majd olvasni kezdtem. Hosszas hallgatás után, végül én törtem meg a csendet.
- Draco úrfinak, hamarosan mennyasszonyt kell választani – mondtam halkan, majd ránéztem asszonyomra. – Mr Parkinson már írt is egy levelet, melyben leírta, hogy az ifjú Pansy Parkinson kisasszonyt felajánlja Draco számára.
- Igen, tudom, Antoniett – válaszolta Narcissa teljesen nyugodtan, fel sem nézve könyvéből. – Már válaszoltam is Mr és Mrs Parkinsonnak, hogy nincs szükségünk a nagylelkűségükre.
- Na de, Narcissa! – pattantam fel, amivel végre elértem, hogy rám nézzen. – Mr Malfoy világosan kijelentette, hogy Dracónak Pansy kisasszonyt kell elvennie!
- Draco, az én fiam is. Lucius nem dönthet nélkülem a fiunk jövőjéről – felelt dühösen Narcissa, majd az ablakához sétált. – Draco megérdemli azt, hogy szerelemből házasodjon.
- De a férje…
- A férjem most ebben a helyzetben teljesen mellékes tényező, Antoniett – vonta meg a vállát asszonyom, majd leült mellém. – Antoniett, én tényleg szeretném, ha boldog lenne.
- Kit választott a számára?
- Az ifjú Hermione Granger kisasszonyt – nevette el magát.
- Hogy mi? – lepődtem meg. – Az a Hermione, aki arcon vágta az úrfit? Narcissa, azt komolyan gondolja? Hiszen Draco szinte minden nap elmondja, hogy mennyire ki nem állhatja azt a lányt.
- Ez csak a felszín. nem beszélne róla ennyit, ha valóban annyira utálná. Szerintem csak a származása miatt mondogatja, hogy nem szereti a lányt.
- Nem hiszem, hogy Lucius örülne ennek! – mondtam, majd megigazítottam a kontyomat.
- Hát, pedig jobb, ha beletörődik, ugyanis már ki is jelöltem utódomnak Miss Grangert – mutatott rá az ujján tekergő kígyós gyűrűre. – Hermione Granger a fiam felesége lesz.
- Van más oka is annak, hogy már kijelölte az utódját – kérdeztem tőle halkan, mire ijedten rám nézett, bekönnyesedett a szeme, és vállamra hajtotta fejét.
- Elmentem az orvoshoz – suttogta. - Azt mondta, hogy a rengeteg kezelés, és bájitalkúra, amit annak érdekében ittam, hogy teherbe essem, csak ártott a szervezetemnek, és… Antoniett, én annyira félek! Te is tudod, hogy nem akarom itt hagyni Dracót egyedül…
Bár nem néztem rá, éreztem, hogy el kezdett sírni. Nem akartam elhinni, hogy az a nő, aki mindig erősnek látszott, haldoklik. Narcissa csak akkor tegezett, ha valami nagy baj volt.
- Mit mondott az orvos, mennyi ideig élsz még? –kérdeztem.
- Maximum három év. Azt is csak úgy, ha folyamatosan iszom valami löttyöt, aminek még a nevét sem ismerem. Perselus elkészíti nekem a főzetet, amit naponta meg kell innom. Fájdalmas lesz, de legalább életben maradok. De nem akarom, hogy Lucius egyedül maradjon Dracóval.
- Ezt hogy érted? – néztem rá ijedten, aminek következtében még jobban sírva fakadt.
- Teljes szívemből szeretem Luciust, az összes szörnyűségellenére, amit elkövetett. Ám félek, ha én nem leszek, még jobban ellenségeskedni fog Dracóval. És ha ezt teszi, a fiam is belemenekül a halálfalóságba, ami után esélye sincs egy rendes élethez.
- Én mindig itt leszek Draco mellett.
- Ebben biztos vagyok, Antoniett. De félek, hogy Lucius haragjától még te sem tudod megvédeni. Még mai napig is úgy gondolja, hogy Draco tönkretette engem.
- Mit szeretnél, mit tegyek?
- Körülbelül három év múlva, a Nagyúr el fog bukni. Perselus, kémkedik Dumbedore-nak, és azt mondta, biztos az ifjú Potter győzelme. Ám ezt a férjem rosszul fogja viselni. Én elintézem, hogy messze kerüljünk Dracótól, és ha én meghalok, Lucius biztos utánam jön.
- És ha nem? – ráztam meg a fejem idegesen. – Narcissa, ez nem egy szerelmes regény, ahol a főhős követi halott szerelmét.
- A férjem szeret engem, ebben biztos vagyok.
Asszonyom az egyik szekrényhez sétált, ahonnan felemelt egy képet, amin Lucius karjában tartotta a kicsi Dracót. Szemei vörösek voltak a sírástól, és idegesen hajába túrt.
- Az úrfinak ezt nem mondod el? – sóhajtottam egyet, miután beláttam, hogy nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy a terve őrültség.
- Még csak azt kéne. Viszont ha mi meghalunk, neked kell majd gondját viselned a fiamnak. Biztos, össze fog zuhanni, és mindenféle őrültségeket akar majd tenni. Kérlek, legyél ott neki, és terelgesd. Érezze, hogy van, aki szereti. Halálom után a falon lévő üres portréba visszajövök, és ha eljön, az ideje mindent elmondok neki.
- Számíthatsz rám – hajoltam meg előtte egy kicsit, mire felém fordult.
- Ne pukedlizz itt előttem! Családtag vagy – nyomott egy puszit a homlokomra, majd hirtelen nevetve témát váltott. – Kíváncsi leszek, hogy mit kezd majd az ifjú Miss Grangerrel a fiam. Vicces vitáik lesznek az egyszer biztos… A két önfejű. Kár, hogy nem látom már őket.
Mindketten elnevettük magunkat, de biztos vagyok benne, hogy semelyikünk sem szívből nevetett. Nevetve néztük a lemenő napot, miközben a jövőn elmélkedtünk.
*
- Drágám, minden rendben? – hallottam meg hirtelen Pierre hangját.
- Merlin szakállára, természetesen, csak elgondolkoztam – pattantam fel, és megcsókoltam. – Milyen volt az utad? A húgod még mindig annyira gyűlöl engem, mint régen.
- Hát, mit ne mondjak, nem lettél a kedvenc sógornője –nevetett Pierre, és átkarolt. – Viszont jó hír, hogy idén nem küldött semmilyen beazonosíthatatlan süteményt neked „kedvességből”…
- Vagyis idén nem próbált megölni. Ez már azért valami.
- Szerintem kezd elfogadni téged - mondta, mikor már kifelé sétáltunk a taxihoz.
- Harminc év után már ideje volt – nevettem el én is magam, mikor hirtelen egy kisfiú termett előttünk.
- Jó napot kívánok, asszonyom! Egy fiatal szőke hölgy kért meg arra, hogy ezt adjam oda önöknek – nyújtott felénk egy papírlapot, majd amilyen gyorsan jött, olyan hamar tűnt is el.
- Vajon kiírhatta? – kérdezte Pierre, és rám nézett.
Válaszul csak megcsóváltam a fejem, és kinyitottam a borítékot. A levélpapíron egy eléggé nőies írást láttam, szép kerek betűkkel. Az üzenet igazán rövid volt: „Eljött az én időm. A.B.”. Mikor kétszer elolvastuk, kiesett a kezünkből a bőrönd és egymásra néztünk.
- Amanda…- mondtuk egyszerre.
- Sietnünk kell, van egy olyan érzésem, hogy Draco és Hermione bajban van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése