15. fejezet Találkozás

Hosszú idő után, íme itt a frissítés. Megtudjuk, hogy kit miként hatott az, hogy feltűnt Narcissa portréja.  Feltűnik egy régen látott szereplőnk, és lassan közelítünk a történet végéhez. :( Szeretném, ha írnátok kritikát, mert higgyétek el nekem, hogy sok lelkierőt ad az, ha tudom, hogy várjátok a folytatást. s ezt úgy tudjátok velem éreztetni, ha írtok pár sort. Ezt a fejezetet, ajánlom elsősorban Reginának, Sziszinek, Rékának, és mindenkinek aki (néha név nélkül), írt pár sort kritika gyanánt a blogon. :)
U.i.: Imádom ezt a képet, és már régóta fel szeretném használni valamelyik fejezethez, és ehhez most kimondottan illik. .) Az idézet, pedig szintén teli találat. Rég voltam ennyire biztos abban, hogy jó idézetet választottam egy adott fejezethez, de most így érzek. :-) Jó olvasást kívánok, és írjatok kritikát! :-)

U.i.2: Mivel sokat kellett várni a fejezetre hozok nektek a napokban valami meglepetést.:-

Pusz.

Lilyke94

„Ahogy egyre jobban magához tért az álmából, egyre inkább fájdalmasabbá vált a tekintete. Akkor egyszer hallottam meg, ahogy egy emberi szív megtörik.”

(Méz és lóhere)

(Hermione szemszöge)

-          Narcissa! – néztem meglepődve a nőre. – Hiszen maga…

-          Üdvözlöm, Miss Granger – mosolyodott rám a portréból Draco édesanyja. – Örülök a találkozásnak.

-          Maga itt van? Miért nem beszél a fiával? – a kezdetben meglepődés eltűnt a hangomból, helyét átvette a düh. – Draco, teljesen ki van borulva, és még mindig magát okolja a haláláért! Miért nem gondolt a fiára?  Ezt nem tudom elhinni…

-          Kedvesem, ha kérhetem, fékezze a nyelvét. Nem tűröm, még a menyemtől se ezt a hangnemet – mondta egy cseppet sem dühösen, majd a gyűrűmre nézett.

-          Ez a vacak nem jön le az ujjamról!

-          Még szép, hogy nem. Annak ott van a helye. Mellesleg családunk gyűrűje a legkisebb értelemben sem vacak. Eredeti koboldmunka…

-          Engem ez nem érdekel! Nem vagyok hajlandó a fiával összeházasodni! Megmenthette volna a szüleimet, mégsem tette… Azt sem tudom, hogy mi van velük…

-          Hermione – szólalt meg Narcissa lágy hangon. – Draco próbált segíteni a szüleidnek. Miután egyszer megpróbálta megszöktetni őket, Lucius rajta kapta. Utána dementorok voltak a szüleid cellájánál. Nem engedhettem azok után, hogy még egyszer megtegye. Egy anyának a gyermeke a legfontosabb, bármennyire is bántó lehet ezt hallgatnod.

-          Azt se tudják, hogy létezem – ültem le sírva a portréval szembeni kanapéra. – Tudtam, amikor kitöröltem az emléküket, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy ennyire.

-          Jaj, kincsem, most igazán megölelném, de hát... – tárta szét karját, mire elnevettem magam.

-          Elnézést kérek a viselkedésemért. Csak kicsit összekaptunk Dracóval.

-          Hallottam. Kérlek, Hermione, ha nem zavar, hogy tegezlek, értsd meg őt. Az apja szó nélkül megölte volna, ha elszöktette volna a szüleidet. Nem egyszer ennek ellenére mégis megpróbálta, ám én ráparancsoltam, hogy ne tegye. Tehát ha valakire haragudni akarsz, haragudj rám. Draco nem érdemli meg.

-          Nem tudtam, hogy segíteni akart nekik. Csak annyit mondott, hogy látta őket, de megszöktetni nem tudta őket, mert dementorok őrizték a cellákat.

-          Hát persze. Draco, inkább megnémulna örök életére, mintsem hogy bevallja, hogy nem sikerült neki valami. Hülye Malfoy nevelés. Lucius se bírta soha, hogyha valami nem sikerült neki – nevette el magát Narcissa. – Draco kiskorában is, ha lesett a seprűről, megbeszélte apjával, hogy ne mondják el nekem.  Tudod, a férfinek mindig erősnek, és sebezhetetlennek kell látszódni, hogy meg tudja védeni családját.

-          Ezt nem is tudtam – nevettem el magam, mikor a nő megforgatta a szemeit utolsó mondatánál. – Bár gondolhattam volna…

-          Köszönöm azt, amit vele tettél – mondta kedvesen Narcissa, majd mikor látta, hogy értetlenkedve nézek rá, megmagyarázta. – Régebben sokkal hidegebb volt, és gyűlölte saját magát, amit úgy próbált orvosolni, hogy ártatlanokat sértegetett az iskolában. Viszont mióta te bekerültél a kis világába, sokkal érzelemdúsabb.

-          Szeretem őt – suttogtam inkább magamnak. – Csak annyira mások vagyunk.

-          Mint például?

-          Egyszerűen teljesen különbözőek vagyunk. Már ha csak a származásunkat is nézzük. Hiába mondják, hogy nem számít, mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem beszélek több nyelven, csakis a mugli táncokat tudom, nem tudom a módit a varázsló összejöveteleken… Nem szeretném, ha szégyent hoznék rá…

-          Sokkal jobban hasonlítotok, mint gondolnád.

-          Tényleg? – néztem rá.

-          Persze! Mindketten egyfolytában kevesebbnek érzitek magatokat mindenkinél, holott a világegyetem legértékesebb emberei vagytok.

Elgondoztam azon, amit Narcissa mondott. Tényleg igaz, hogy Draco mindig magát ostorozza. Ráadásul tényleg nem bírja a bukás tudatát. Mindenféle durvasággal próbálja véka alá rejteni a gyengeségeit, vagy titokban tartani botlásait. Épp válaszolni akartam Narcissának, amikor lépteket hallottam az ajtó felől.

-          Hermione, itt vagy? Ne haragudj rám, én igazán nem akartalak megbán… Anyu? – állt meg a fotel mögött Draco. – Mégis mi a franc folyik itt?

-           Kisfiam, engedd, hogy megmagyarázzam.  Még nem lett volna itt az ideje, hogy beszéljünk…

-          Megmagyarázni? Mit? Azt, hogy Merlin tudja mióta vagy itt anélkül, hogy akár egy büdös szót is váltottál volna velem? – üvöltötte mögöttem állva.

-          Draco, kérlek, ne beszélj így édesanyáddal. Hidd el biztos meg van rá az oka… - próbáltam lenyugtatni, ezért elé álltam megöleltem, és megcsókoltam, ám ő nem viszonozta.

-          Több hónapja szenvedek a bűntudattól, hogy nem segítettem neked! Annyit megérdemeltem volna, hogy legalább a tudtomra add, hogy itt vagy! – lépett közelebb anyja portréjához, majd felém fordult. – Te mióta tudsz róla? Jókat röhögtetek rajtam, mi?

-          Te megőrültél, Draco? Én is most találkoztam édesanyád portréjával! Fogalmam sem volt arról, hogy itt van.

-          Persze - túrt idegesen a hajába. -  Hát ezért volt mindig bezárva Antoniett ajtaja. Hát tényleg ennyire sem vagyok fontos neked?  Miért nem beszéltél velem?

-          Mert nem volt még itt az ideje – mondta nyugodt hangon Narcissa. – Mellesleg megkérlek, fiam, ne beszélj így velem! Nem illendő így beszélni, az édesanyáddal. Nyugodj meg, és hallgass végig. Meg akartam várni, hogy lecsillapodj, és a magánéletedben is rendbe jöjjenek a dolgok. Amikor apáddal elmentünk, én már haldokoltam. Tudtam, hogy Lucius a halálom után követne, és mivel tudtam, hogy Antoniett vigyáz majd rád, és persze Miss Granger is, merészkedtelek magadra hagyni. Nem akartam, hogy te is lásd, hogyan gyengülök el.

-          És a segítséget kérő levél? Ha valóban beletörődtél abba, hogy meg fogsz halni, miért küldtél levelet Hermionének és Harrynek? – kérdezte Draco, miközben átölelte a vállamat, de éreztem, hogy még mindig remegett a dühtől.

-          Valahogy össze kellett titeket hozni – vonta meg a vállát „anyósom”, majd elkezdte szürcsölgetni teáját. – És ahogy látom, ez a módszer teljesen bevált!

Szinte éreztem, ahogy Draco egész testében megremegett, kezeit ökölbe szorította, fejét leszegezte, miközben motyogott valamit. Gyorsan megsimogattam a hátát, hátha az lenyugtatja. Ám egyszer csak felborította a fotelt, és vöröslő fejjel, valamint könnyes szemekkel nézett anyjára.

-          Te teljesen megőrültél?! Elraboltam Hermionét, megkínoztam, majdnem megöltem! Köröznek, anyám! Már biztos, hogy a dementorok alig várják a lelkemet – ordította anyja arcába szerelmem. – Olyan énemet hoztad ki ezzel belőlem, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Úgy viselkedtem, akár egy vérszomjas állat!

-          Draco, kérlek! – próbáltam lenyugtatni, ami után Draco csendre intett. –

-          Nem, Hermione, csak semmi „kérlek”! – nézett rám, majd lerázta válláról a kezemet. – Hazudtál nekem! Becsaptál!

-          Kicsim, hidd el hogy nem… - kezdte Narcissa.

-          Hagyjál békén! – ütött bele a falba Draco, majd sarkon fordult, és a kandallón keresztül elment valahová.

Még percekig álltam ott, és a portrén lévő Narcisszát néztem. Láttam, hogy szomorúan elmosolyodik, majd megkér, hogy hagyjam magára. Még gyorsan mondtam neki, hogy ne okolja magát, Draco majd csak lenyugszik. Aztán, eleget téve kérésének elköszöntem, majd lesétáltam a nappaliba. Ott megláttam a kicsi Andrewt és Juliettát, akik a nappaliban ültek, és Draco hollétéről kérdezgettek.

-          Csak elment kiszellőztetni a fejét – vakartam meg a fejemet – Hamarosan visszajön.

-          Kiabálást hallottam. Draco bácsi nagyon ideges? – kérdezte Andrew.

-          Tudod jól, hogy Draco milyen hirtelenharagú, Andrew. Hamar fel lehet bosszantani, de hamar megenyhül – simogatta meg fia fejét Julietta, majd rám nézett. – Nem kell aggódni.

Ám hiába teltek az órák, Draco nem tért haza. Minden kisebb zajra az ajtóhoz rohantam, de legtöbbször csak a szomszédok járkáltak ki-be házukból, vagy épp gyerekek játszottak az utcán. Julietta próbált vigasztalni. Mondta, hogy biztos nincs semmi baj, és hogy csak időbe telik neki, míg feldolgozza, hogy találkozott az anyjával. Én kedvesen rámosolyogtam, és bizonygattam, hogy nincs semmi bajom, de nem tudtam meggyőzni. Végül felajánlotta, hogy elmennek, hogy le tudjak nyugodni, de a kicsi Andrew nem akart úgy elmenni, hogy nem látta „bácsikáját”. Így hármasban ültünk a nappaliban, teáztunk, és síri csöndben vártuk, hogy Ő hazajöjjön. Már besötétedett, amikor hirtelen kicsapódott az ajtó, és sebes léptekkel a szobában termett Draco.  Idegesen körbenézett a szobában, majd rám emelte tekintetét.

-          Draco, hát végre itthon vagy! Annyira aggódtam érted – futottam elé sírva, ám ő kirántotta a pálcáját, és a torkomnak szegezte.

-          Maradj csöndben, te sárvérű! – kiabálta az arcomba, majd Juliettára nézett – Ó, Julie! Minő öröm, hogy ismét láthatlak! Petrificus totalus!

Julietta és Andrew az átok hatására kővé dermedtek. Sikoltva feléjük indultam, ám Draco rám szegezte pálcáját, elmormolt egy átkot, aminek következtében a legközelebbi falhoz repültem, és kezeimen megjelentek kötelek, amik miatt mozdulni sem tudtam.

-          Draco, te teljesen meghibbantál? Megértem, hogy megrázkódtatásként ért, hogy édesanyáddal találkoztál, de ez nem megoldás!

-          Fogd be a szádat, te kis cafka! – üvöltötte az arcomba, majd pofon vágott. – Mindenért megfizetsz! Nem bíztál bennem? Jól tetted! Sectumsempra!

-          Mondtam már, hogy az egészről semmit sem tudtam! Én is ma jöttem rá, amikor bementem Antoniett szobájába, és… - mondtam sírva, mire a kötelek egyre szorosabban tekeredtek csuklómra.

-          Ki se ejtsd annak a nőnek a nevét előttem! Sectumsempra!– üvöltötte. – Tönkre tette az egész életemet!  Mindig jött a nyálas dumáival, hogy mindent csak értem tesz, de mégis gallyra vágta az egész életemet!

-          Te miről beszélsz? A hosszú séta alatt valahol elhagytad a józaneszed? Antoniett mindig segített neked! Amikor csak szükséged volt rá, melletted volt! – kiabáltam vissza. – Az rendben van, hogy rám haragszol, mert azt hiszed becsaptalak, de meggondolatlanság olyan embereket bántani, akik jóban-rosszban veled voltak, és óvtak téged!

-          Óvtak? – kérdezte gúnyosan. – Crucio!

Majd hirtelen leírhatatlan erejű fájdalom futott végig a gerincemen. A kötelek szorosan tartották a kezem, és hiába kértem Dracót, nem hagyta abba. Az első „adag” átok után könnyes szemmel ránéztem, és kértem, hogy engedjen el minket. Ám Ő, csak megfogta államat, a falhoz nyomta, ás a fülembe súgta, hogy addig nem elég, amíg hallja, hogy dobog a szívem. Utána ismét csak éreztem, hogy a fájdalom szinte szétszakítja a testemet. Amikor már majdnem elsötétült előttem a világ, ránéztem a sóbálvánnyá változott Juliettára és fiára, az utóbbinak patakokban folyt a könnye. Így utolsó erőmmel Dracóra néztem.

-          Rendben, tégy velem azt, amit csak akarsz! – suttogtam neki, mikor már éreztem. – De Juliettát és Andrewt hagyd elmenni. Ők nem ártottak neked semmit.

-          Ó, persze. Hiszen a tökéletes Julie soha nem ártana senkinek! Az anyuci kicsi szeme fénye, aki fényévekkel jobb a buta, hasznavehetetlen húgánál. Julie előbb tanult meg varázsolni, Julie mindig segítőkész…

-          Julie nem ölt meg három ártatlan muglit! – hallottam meg Antoniett hangját, egy ajtócsapódás után, majd elájultam.

(Antoniett szemszöge)

Pierre és én amilyen gyorsan csak tudtunk rohantunk haza. A reptér mögött elhagyatott kis részre sétáltunk, és onnan elhopponáltunk Draco úrfi házához. Sajnos a különböző varázslatok miatt, csak a háztól három utcányira, érkeztünk meg, így onnan kellett futnunk. Amennyire csak tudtunk siettünk, míg egyszer csak találkoztunk Dracóval.

-          Kicsim, mit keresel itt? – futottam elé, hogy megöleljem, de eltolt magától.

-          Mióta van az anyám portréja a szobádban? – kérdezte remegő hangon.

-          Hogy micsoda?

-          Jól hallottad! Ha annyira szeretsz engem, miért nem szóltál? Szó nélkül nézted, hogy szenvedek!  - kiabálta az arcomba.

-          Na, fiacskám, kérlek, ne emeld fel a hangodat a feleségemmel szemben! – lépett mellém védelmezően Pierre. – Több tiszteletet, ha kérhetem.

-          Tisztelet? – sziszegte az arcába. – Én Antoniettet kiskoromtól kezdve tiszteltem. Úgy szerettem, mintha a második anyám lenne. Erre kiderül, hogy talán az egész hazugság. Hiszen, ha nem szólt erről, és mindvégig szemrebbenés nélkül a szemembe hazudott, talán az egész kapcsolatunk a hazugságokon alapult.

-          Nem szóltam, mert édesanyád megkért, hogy ne tegyem!

-          Akkor én megkérhetlek arra, hogy hagyj engem békén? – mondta Draco, majd elrohant.

Percekig csak álltunk ott, miközben nem eleredtek a könnyeim. Fájtak Draco szavai, hiszen olyan volt Ő nekem, mintha a gyermekem volna. Pierre bátorítóan átölelt, kezébe vette a bőröndöket, és elindultunk lassan az utcán, a lakásunk felé. Pierre többször is próbálta elterelni a figyelmemet, a veszekedésről.

-          Nyugodj meg, szerelmem! Draco már kiskorában is igencsak hirtelenharagú volt – csókolta meg a homlokomat. – Hiszen ő is mondta, hogy olyan vagy neki, mint egy anya. És tudod, hogy a szülők néha összevesznek a gyermekükkel. Várni kell, és hidd el, le fog nyugodni…

-          Merlin szakállára! – torpantam meg. – Draco egyedül hagyta otthon Hermionét!

-          És?

-          „És”?  Elfeledkeztél a levélről, amit a reptéren kaptunk, - kérdeztem kétségbeesetten, mire futni kezdtünk.   

Mikor a ház ajtaja elé értünk, próbáltam kinyitni az ajtót, ám az sehogy sem akart kinyílni. Hossza próbálkozás után Pierre elővette a pálcáját, és kirobbantotta az ajtót.

-          Ó, persze. Hiszen a tökéletes Julie soha nem ártana senkinek! Az anyuci kicsi szeme fénye, aki fényévekkel jobb a buta, hasznavehetetlen húgánál. Julie előbb tanult meg varázsolni, Julie mindig segítőkész… - hallottam meg a nappaliból, és a sejtésem, a támadó kiléte felöl, beigazolódott.

-          Julie nem ölt meg három ártatlan muglit! –kiabáltam, mire Draco rám nézett.

A látvány szörnyű volt, ami a szobában fogadott. Julie és Andrew a földön feküdtek sóbálványként, Hermione testét vágások borították, ruhája tiszta vér volt, és ájultan feküdt a földön.

-          Hát persze hogy nem! Mert ő a megtestesült tökély! – üvöltötte őrült nevetéssel a támadó, és rám szegezte pálcáját. – Elnézést kérek, hogy nem lehet mindenki annyira tökéletes, mint Julietta!

-          Ereszd le a pálcádat – néztem rá, és kinyújtottam a kezem. – Add ide szépen a pálcádat, és mindent rendbe hozunk, kislányom...