"Olyan régen volt
Talán igaz sem volt
Talán nem volt más,
csak álom.” (Crystal)
Mikor Hermione becsukta maga mögött az ajtót és visszagondolt a délutánjára, elkönyvelte magában, hogy nagyon rég nem érezte magát olyan jól, mint ma Dracóval. Természetesen még Harryvel, de a kettő nem hasonlítható össze. Ma a hajdani mardekáros olyan oldalát mutatta meg neki, amire nem számított. Ahogy ott ültek az étteremben Hermionének rengeteg iskolai emlék jutott eszébe. Az, amikor harmadikban bevert egyet Dracónak és mikor ötödikben amikor Umbridge professzornak segített őket lebuktatni. Kimondottan nem kedvelték egymást. Hermione nem azért utálta, mert sárvérűnek hívta, hanem azért, mert nem tudta elképzelni azt, hogy annyi gonoszság hogy lehet az emberben, mint amennyi Malfoyban volt. De azt nem tagadta sohasem, hogy Draco nem nézett ki rosszul. Még a vak is láthatta, főleg, mikor hetedik évüket kezdték meg az iskolában. Miközben sorra elözönlötték az emlékek, elsétált a nappaliba, és elfeküdt kedvenc kanapéján. Amikor találkoztak a mardekárossal a vonaton, először nem is ismerte meg a férfivá ért fiút. Szélles válla, félhosszú szőke haja, és lenézés nélküli arc, kicsit sem hasonlított arra a Draco Malfoyra, akit hatodik végén láttak. Már nyoma sem volt annak a taknyos tizenegy éves kölyöknek, aki elsőben visítva rohant el mikor meglátta Norbertet, Hagrid sárkányát. És az arcán sem lehetett látni azt a tipikus „Malfoyos” lenézést, helyét átvette, a nő számára érthetetlen, üresség. A vonatút emléke élesen megmaradt Hermione fejében.
*
Mivel prefektus volt, kötelessége volt járőrözni a vonatút során. Épp Draco kupéja előtt sétált el, amikor meglátta, hogy Draco haverjai egy másodéves griffendélest félemlítenek meg, miközben Malfoy csak bámul ki az ablakon.
- Azonnal engedjétek el szerencsétlen kissrácot! Mondhatom igazán büszkék lehettek magatokra. Szánalmasak vagytok. Engedjétek el, különben…
- Vagy különben? – nézett rá gúnyosan Zambini.
Hermione idegesen végig nézett a társaságon, és négy Zambinihez hasonló szempár nézett vissza rá. Draco továbbra is mozdulatlanul ült, és szótlanul nézett ki az ablakon. Úgy tűnt, hogy teljesen hidegen hagyja az, ami körülötte folyik. Egyetlen egy sértést sem vágott még a fejéhez az óta, mióta belépett a fülkéjükbe.
- Az egész évet büntetőmunkát fogjátok tölteni, arról gondoskodom. És fejenként levonok ötven pontot a Mardekártól!
- Jaj, most nagyon beijedtünk! Nem hiszem el, hogy hét év alatt nem tanultad meg, hogy hol a helyed. Leszarjuk azokat a nyavalyás pontokat, a büntetőmunkát pedig kidumáljuk Pitonnál. És ne merészelj így beszélni velem megértetted te sárvérű? – nézett Hermionéval farkasszemet Zambini.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Egyszer csak egy átok repült Blaise felé, aminek következtében ájultan esett össze. Mindenki ijedten nézett körbe, majd tekintetük megállapodott Dracón, aki villámló tekintettel nézett vissza rájuk.
- Elég legyen már. Igazán idegesítetek már ezzel a vér témával. Másról sem pofáztok, mint arról, hogy kinek milyen vére van. Nekem vörös, ahogy nektek is, és bármennyire derogál nektek, Grangeré is. És most ha megengeditek… - mondta Draco, majd olyan gyorsan elrakta a pálcáját, ahogyan előrántott, majd visszafordult az ablak felé.
Hermione a döbbenettől szóhoz sem jutott, de a kisebb sokk után elhagyta a fiákert, és visszatért barátaihoz. Nem mondta el Ronéknak, miért is mondta volna. Persze másnap már mindenki tudott a vonaton történtekről, és mivel senki nem mert beszólni a nagy Malfoynak, ezért a háta mögött sugdolóztak. Ő lett a véráruló sárvérű barát. A lány sokáig úgy gondolta, hogy a vonaton történtek csupán egy újabb Malfoy féle átverés, ezért nem tulajdonított neki túl sok jelentőséget. A prófétában folyamatosan olvasta, hogy hol bukkan fel Lucius Malfoy, és azt is, hogy hiába próbálják elkapni őt, minden alkalommal túljár az eszükön. Közben látta a naponta levelet író Dracót, aki apja említését követően idegesen eltűnt egy időre, majd mindig elküldött egy levelet. A nőben felmerült, hogy apjának küldi az információkat, hogy sikeresen el tudjon rejtőzködni. Egy novemberi éjszakán Hermione elindult a bagolyházba, hogy elküldje édesapjának a levelet, amit születésnapja alkalmából írt neki, amikor a lépcsőalján látta a fekete köpenyében Dracót, ahogy sietős léptekkel, levelet szorongatva fut a lépcsőn. Hermione elővette varázspálcáját, és elindult felfelé a lépcsőn. Azt gondolta végre nyakon csípte a fiút, és végre be tudja bizonyítani Dumbledore-nak, hogy az, akit annyira védelmezett, mindvégig elárulta őket. Amikor végre felért, meglátta őt, amint egy fekete bagoly lábához köti a levelét.
- Ne mozdulj – mondta Hermione, miközben Draco hátának nyomta a varázspálcáját. – Mégis miben sántikálsz?
- Nem mintha bármi magyarázkodni valóm lenne, de ha ennyire kíváncsi vagy elárulhatom drága Granger. Levelet írtam anyámnak. Remélem ezért nem száműzetsz az Azkabanba…
- Az édesanyádnak mi? Hiszi a piszi! – nevetett fel Mio, majd kikapta a levelet Draco kezéből. – Teljesen hülyének nézel? Persze teljesen véletlenül tud apád minden nyom nélkül eltűnni. Tudom, hogy te adod le neki a drótot arról, hogy hogyan szökhet meg az aurorok elől.
- Ez akkora baromság, hogy válaszra se méltatom – nézett vissza rá felvont szemöldökkel az ifjú Malfoy.
Hermione hátat fordított Dracónak, majd feltépte a borítékot. A férfi meg sem próbálta állítani. A nő győzedelem ittas szemekkel futatta végig a pergamenen lévő írást, de alig pár másodperc múlva arcára fagyott a mosoly, és elsápadt.
- Hiszen ez egy…
- Levél az édesanyámnak, ahogy már percekkel ezelőtt is mondtam – érezte Draco leheletét a nyakán.
Ijedten hátra fordult, belenézett Draco szemeibe és elejtette kezéből a levelet. A férfi tartotta a szemkontaktust, majd lassan elindult előre, ezzel hátrálásra késztetve a nőt. Hermione hátrált egészen addig, míg meg nem érezte a hideg falat a hátánál. Úgy érezte magát, mint egy szarvas, akit egy ragadozó körbe csalt Draco csak közeledet egészen addig, míg már csak pár centi nem volt köztük. Kezeit a falnak támasztva nézett le a nála egy fejjel alacsonyabb lányra, aki teljesen kétségbe esetten nézett fel rá. Ennyi. Itt vannak egyedül, és ő megkérdőjelezte Malfoyt, ráadásul még az apját is megemlített. A férfi biztos megkínozza, vagy egyszerűen csak elkábítja, és itt hagyja egész éjszakára. Miért nem Ronnal, vagy Harryvel jött ide? Pedig még fel is ajánlották, de ő mosolyogva visszautasította, mondván mi baj történhetne, és tessék, itt van a baj.
- Mégis hogy jössz ahhoz, hogy megkérdőjelezd azt, amit mondtam? – nézett le rá Draco. – Nem bizonyítottam elégszer azt, hogy a TI oldalatokon állok?
- Nem elégszer. Egyik napról a másikra nem változik meg teljesen az ember – mondta Hermione, miközben, több-kevesebb sikerrel, próbált némi magabiztosságot csempésznie a hangjába.
- Fogalmad sincs arról, hogy mit miért teszek – köpte a szavakat Malfoy.
- Na persze. Egyik napról a másikra hirtelen megvilágosodtál, és egy kis angyalka a jobb válladon azt súgta neked, hogy állj át hozzánk.
- Hát jó. Ha tényleg ennyire kíváncsi vagy, elárulom a miértekre a választ. Amikor apám először tűnt el, a kezdetekben anyám teljesen ki volt készülve. Még számomra is elhihetetlen, de ő még mindig szerette apámat azok a szörnyűségek mellet, amit tett. Egy éjszaka lementem hozzá a hálószobájába, mikor is meghallottam, hogy sír. Mikor megkérdeztem tőle hogy mi a baja, csak annyit mondott, hogy hiányoznak neki a régi szép idők.
- Ha hiszed, ha nem – folytatta Draco. – apám régebben nem volt annyira elvakult, mint amennyire végül lett. Ugyanazt vallotta, mint haláláig, de nem ilyen mértékben, és anyám kedvéért félre tudta tenni az elveit. Anyám azokban az időkben rengeteget járt különféle mugli rendezvényekre. Sőt, az is szóba került, hogy örökbe fogadnak egy mugli kislányt, mivel hiába próbálkoztak, nem tudtak összehozni egy újabb gyermeket. A kislány gyönyörű volt, talán két évvel fiatalabb nálam, én voltam öt ő pedig három éves volt. Ezzel párhuzamosan anyám járt mindenféle vizsgálatokra, ami kiderítette, hogy mi miatt nem esett teherbe. A mugli kórházban ahol születtem, nem vettek észre a születésem után egy kis problémát, aminek következtében anyám meddővé vált. Ez volt az a pont, amikor az apám elvakultan Voldemort követőjévé vált. Még aznap végzett a szülészorvossal. Tisztán emlékszem, hogy mikor hazaért kicsit véres volt a köpenye, és olyan gyűlölettel nézett rám, amit még nem láttam az apám szemében. Világ életemben jól elvoltunk apámmal. Kiskoromban lovagolni tanított, eljárkáltunk kvidiccsmeccsekre, erre egyik napról a másikra megutál.
- Biztos nem gyűlölt – rázta meg a fejét Hermione.
- Úgy gondolod? – mosolyodott el gúnyosan Draco. – Pedig így volt. Nem rejtette véka alá a véleményét rólam. Egyik alkalommal még a fejemhez is vágta azt, hogy én tettem tökre mindkettejük életét, és már születésem pillanatában olyan szörnyűséget tettem, ami nem jogosít fel arra, hogy Őt elítéljem, aki idegeneket öl, miközben én tönkretettem a saját anyámat. Így próbáltam eleget tenni az elvárásainak, egészen addig, míg egy nap arra nem értem haza, hogy anyám sír. Megtudta, hogy apám folyamatosan csalja őt.
- Miért nem váltak el akkor?
- Anyám halálosan szerelmes volt abba a féreg apámba. Ráadásul a varázstársadalomban nem megy ilyen könnyen. Ott csak a férj kérvényezheti a válást, ami eszébe se jutott neki.
- Tehát akkor édesanyád miatt nem követted apádat a halálfalók közé? – kérdezte Hermione, mire Draco bólintott, majd tovább mesélt.
- A bal kezemen van a jel, ami Voldemort halála után, csak egy vágásnyomhoz hasonló sérülésnek látszik. De mivel láttam azt, hogy anyámnak mennyire fáj az, hogy halálfaló lettem, így átálltam a ti oldalatokra, és próbáltam elmondani mindent elmondani, amit tudok Dumbledore professzornak. Tehát ezek után örülnék, ha nem gyanúsítgatnál mindenféle zagyvasággal. Inkább köpném szembe magam, mint hogy segítsek Luciusnak.
Ezek után még ott álltak a falnál szótlanul, és egymást nézték. Hermione egy csomó mindenre választ kapott, és még meg sem tudta kérdőjelezni azt, ami mondott neki a férfi. Minden, ami az utóbbi napokban történt csak igazolta Draco állításait. Egyszer csak Draco megszakította a szemkontaktust és lenézett az ajkaira. Majd Hermione csak arra lett figyelmes, hogy Draco ajkai egyre közelednek az övéihez. Meg sem tudott a döbbenettől mozdulni, csak nagy szemekkel nézett a férfira. Aztán megcsókolta. Lassan, érzékien. Hermione nem viszonozta egy ideig, csak nyitott szemekkel nézett előre, majd egy kis idő múlva egyik kezével beletúrt Draco hajába, míg a másikkal belekapaszkodott a vállába. Talán percekig csókolózhattak, mikor hirtelen Draco elhúzódott tőle, és miközben próbálta rendszerezni lélegzetét, elindult a lépcső irányába.
*
A történtek után hetekig nem beszéltek egy szót sem. Ha találkoztak a férfi biccentett egyet, mire a nő nyakig elpirult, és viszonozta a gesztust. Hermione nem lett szerelmes a mardekárosba, de minden egyes találkozásukkor eszébe jutott csókjuk. Egyszer amikor a klubhelyiségben ültek Ginny nyíltan rákérdezett arra, hogy miért viselkedik olyan furán Malfoy láttán. Mivel a nő nem adott egyértelmű választ, Ginny Harryhez fordult, aki a mardekárostól megtudta, hogy mi történt azon a novemberi estén a bagolyházban. A kis túlélő miután megtudta napokig kerülte őt. Hiába próbált Hermione mindent megbeszélni vele, Harry mintha levegőnek nézte volna őt. Aztán egyik szombati délután, mikor Hermione egyedül lent ült a tóparton az egyik fa alatt, megjelent mellette barátja, aki se szó, se beszéd leült mellé.
*
- Leülhetek?
- Természetesen. Ha jól emlékszem eddig sem én voltam az, aki miatt nem tudtunk beszélgetni – nézett barátjára Hermione, majd a tó felé fordult.
- Tudom, és hülyén viselkedtem – sütötte le a szemét Harry. – Csak olyan nehéz volt elhinni, hogy Te meg Malfoy.
- Nem történt semmi.
- Hiszen megcsókolt! – emelte fel a hangját Potter.
- Igen Harry, ez igaz. Viszont nem azért csókolt meg, mert lenne köztünk valami. Egyszerűen csak megtörtént, és nem hiszem azt, hogy bármelyikünk is akarna ismétlést.
- Szóval azt állítod, hogy nincs köztetek semmi, és hogy nem történik meg még egyszer az a csók? – kérdezte Harry, amire csak egy bólintás volt a válasz.
Hermione szemeivel még mindig a tavat nézte, mikor hirtelen periférikusan meglátta Harryt, aki közelített hozzá. Oda kapta a fejét, ám abban a percben ahogy ezt megtett Harry lecsapott rá, és megcsókolta. Az a csók nem olyan volt, mint ahogy Draco csókolta őt. Harry követelőzően csókolta, sőt egyenesen birtoklóan. Hermione pislogott egyet, majd ellökte magától barátját.
- Ez most mire volt jó? Harry ennél nagyobb marhaságot aligha tehettél volna – pattant fel Hermione.
- Tehát csak Draco Malfoy csókolhat meg?
- Az más. Te már hét éve a barátom vagy, sőt szinte a bátyám – kapkodta a levegőt a nő. – Légy szíves ne tegyél ilyet többször. Túl fontos nekem a barátságod ahhoz, hogy elrontsuk ilyen dolgokkal.
Még látta, hogy Harry mondana valamit, de felemelte az ujját ezzel jelezve azt, hogy ne mondjon semmit, majd felkapta táskáját, és futva elindult az iskola felé. Még hallotta, ahogy Harry utána kiállt, de ő megállás nélkül futott tovább vissza se nézve.
*
Hermione nevetett ezeken az emlékeket. Több csókot kapott abban az időszakban, mint akkortájt remélte. Harryvel azok után természetesen megbeszélték a dolgokat, és megegyeztek abban, hogy ők csak barátok, és hogy Harry is csak hirtelen felindulásból esett neki barátnőjének. És nagyjából ezt az egyezségüket tudták is tartani. Azóta sem tudta, hogy Draco milyen ötlettől vezérelve csókolta meg őt. Arra tippelt, hogy annyira elgyengítették az emlékek, hogy önkívületi állapotban tette, és nem is tudta, hogy mit csinál. De a nő magának is nehezen ismerte be, hogy mai napig szívesen gondol vissza arra az estére a bagolyházban. Nem volt ő szerelmes Dracóba. Egyszerűen csak volt benne valami, ami úgy vonzotta a csók után Miót, mint a mágnes.
Hirtelen feleszmélt arra, hogy már több órája feküdhet a kanapén cipőben és kabátban. Gyorsan lerúgta magáról a cipőjét majd, kabátját felakasztotta az akasztóra. Kinézett az ablakon, és észrevette, hogy kint már alkonyodik.
- Többet merengtem, mint hittem – mondta magának, majd elindult a konyhába lefőzni magának egy teát.
Miután megitta a teáját, felment lezuhanyozott és utána lecserélte a kényelmetlen irodai ruházatát egy sokkal kényelmesebb összeállításra. Felfogta kontyba a haját, átvett egy melegítőnadrágot és neki látott kézzel kitakarítani a konyháját, mikor hirtelen megszólalt a csengő. Gyorsan lerakta a kezében lévő felmosót és az ajtóhoz sietett, miközben kezét megtörölte a nadrágjában. Mikor ajtót nyitott meglátta a még mindig öltönyt viselő Dracót.
- Szia Draco. M i járatban? – kérdezte mosolyogva Hermione, ám választ nem kapott. Draco ugyanis egy szó nélkül belépett az ajtón, majd becsukva azt baljóslóan elindult Hermione felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése