8. fejezet Harry

„Ha valahol megszólalna, akár suttogva is, vagy elnevetné
magát valahol a közelben, a hangszórók bömbölésében is
megismerném a suttogását, vagy a nevetését (…)”
(Képzelt Riport)

 Harry Potter gyűlölte a hétfő reggeleket. Miután vasárnap nem kellett dolgoznia, így másnap még a napi kávé adagja sem tudta lelkesedését felébreszteni a munka iránt. Ráadásul egész hétvégén azon gondolkozott, hogy Hermione miért halasztotta el pénteki ebédjüket. Fejfájásra hivatkozott, ám amikor felajánlotta Harry a segítségét, a boszorka annyit mondott, hogy pihenni szeretne, majd gyorsan megölelte a férfit és hazahoppanált. Hétvégén kereste a nőt azzal a tükörpárral, amit még Sirius adott neki anno, ám hiába mondta Hermione nevét, a tükörből nem érkezett válasz. Tegnap megunta a nő viselkedését, ezért átment hozzá, ám nem talált a házban senkit. Tehát az aznapi hétfő reggel még a szokásosnál is idegesítőbb volt Harry számára. Egyetlen egy dolog járt a fejében az, hogy azon a napon kifaggatja barátnőjét arról, hogy miért kerüli őt. Gyorsan megitta a kávét, amit Sipor főzött neki, majd táskáját felkapva besétált kandallójába.

- Kellemes napot, gazdám – sétált be a szobába Sipor, majd mélyen meghajolt Harry előtt.
- Köszönöm, Sipor! Ma későn jövök, tehát nyugodtan pihenj délután. Nem itthon vacsorázom, mivel találkoznom kell a mugli miniszterrel. – Majd rámosolygott a manóra, és belemarkolt a hopp-por tartóba. – Mágiaügyi Minisztérium!
Amikor megérkezett a minisztériumba, egyből mindenki megrohamozta mindenféle kérdésekkel. Valaki aktákat keresett rajta, más a megbeszélések időpontját kérte számon tőle. Harry türelmesen választ adott mindenkinek, majd beszállt a liftbe és felment az irodájába. Irodája előtt fogadta a titkárnője, Amanda. A nő varázslók gyermeke volt, ám Ő maga mégsem rendelkezett varázserővel. Szüleit hamar elvesztette, egy mugli árvaházban nőtt fel, így Harry teljesen együtt tudott vele érezni. A nála egyébként két évvel fiatalabb Amanda, nem is tudta magáról, hogy varázslók gyermeke, egészen addig, amíg egy akcióban meg nem mentette Harry az életét. Mivel akkortájt még jócskán volt szabadlábon halálfaló, akiket a minisztérium keresett, így a lány után néztek a nyilvántartásban. Akkor tudták meg azt, hogy varázsló felmenői vannak. Mivel teljesen elveszettnek tűnt a számára még teljesen új világban, Harry a szárnyai alá vette és alkalmazta, mint titkárnőt annak ellenére, hogy nem volt rá szüksége. Természetesen Hermione gyanakodott rá. Azt mondta, hogy fura neki a nő és nem bízik meg benne.
*

Amikor történt az a szörnyű baleset velük a londoni sikátoroknál, Hermione, önmagához hűen, Harry utasításának ellenszegülve, csak azért is megírta az eset jelentését. Másnap reggel hatalmas vigyorral várta barátját annak irodája előtt. Amikor Harry megjelent kedvtelenül csoszogott, aktatáskáját hátravetette és szemei alatt hatalmas fekete karikák éktelenkedtek. Mio egyből felpattant és a kezébe nyomta az aktát.
- Íme, itt van a tegnapi baleset aktája. Mindent részletesen leírtam… - mondta a nő, átadta az aktát, majd mellkasa előtt keresztbe fonta karjait.
- Hermione, megmondtam, hogy lezártam az ügyet!
- Én meg mondtam, hogy akkor is megírom! Mint a minisztérium dolgozójának kötelességem becsületesen vezetni a történéseket. És ez ellen még te sem tehetsz semmit!
- De én arra utasítottalak, hogy…
- Szabálykönyv ezernyolcszázkilencvenötödik oldal, hatodik bekezdés, harmadik sora kimondja:” Minden minisztériumi dolgozó ellen elkövetett merényletkísérletről, az érintetteknek kötelező jelentést írni. Ellenkező esetben, a Mágiaügyi Miniszter felelőssé vonható és bíróság elé vihető.” Mivel a támadás ellenünk irányult muszáj írnunk róla – mondta győzelemittasan Hermione.
- Miért nem lepődök meg azon, hogy kívülről tudod a szabálykönyvet? – sóhajtott Harry és megvakarta a fejét. – Jó, rendben, elrakom a többi akta közé.
- Harry! – szólt utána Hermione, mikor a férfi elindult az irodájába. – Hiába semmisítenéd meg, van róla másolat! Hiába, az ész megint győzött…
- Vakard le azt a győzelemittas vigyort az arcodról, mert még nincs vége! Következményei lesznek ennek! – motyogta Harry. – Egyébként mióta ülsz itt?
- Vagy egy órája. Hamarabb kezdődik a műszakom, mint neked.
- És miért nem adtad oda ezt Amandának? – kérdezte a varázsló.
- Ugyan már, nem őrültem meg! Attól, hogy te felelőtlenül megbízol mindenkiben, aki elesettnek mutatja magát, nekem attól még megmaradhatott a józan eszem! – fintorgott Hermione, miközben ránézett az említett személyre. – Mindemellett nem akartam kihagyni az arcodat, amikor megtudod, hogy kénytelen vagy elfogadni a szabályzat miatt a jelentésemet.
- Ne legyél már ennyire bizalmatlan az emberekkel! Ő egy szerencsétlen lány, aki elveszítette a szüleit. Segítenem kellett neki!
- Idefigyelj, Harry! Ez a nő úgy tiszta és elesett, ahogy én kviddicsbajnok és halálfaló! – ráncolta a homlokát, majd benézett Amandára. – Mi történt a bal karjával?
- Nem tudom, talán elesett a lépcsőn, eltörött és be kellett kötni. De biztos nem, ez túl egyszerű lenne! Az is lehet, hogy az utcán párbajozott valakivel, és egy átok eltalálta a bal kezét, amit, az egyébként nem létező, varázspálcája segítségével sem tudott meggyógyítani – mondta gúnyosan Harry.
- Ó, hogy mennyire fogod bánni, ha kiderül az, hogy ez mind igaz! – csóválta a fejét Mio, majd hirtelen csöndbe maradt, és kikapta a férfi kezéből a jelentését.
- Mit nézel, Hermione?
- A támadó, aki felvette Lucius alakját, a bal karjánál sérült meg, mielőtt elmenekült volna… - mondta, majd ellenőrizte a kezében lévő dokumentumban is. – Igen! Harry, lehet, hogy Amandának köze van a támadásunkhoz!
- Mio, Amanda kvibli! Nincs varázsereje!
- Vagy csak ezt mondta, hogy beférkőzzön a minisztériumba és végezzen velünk!

Harry hiába próbálta meggyőzni arról, hogy Amanda „tiszta” és senkit sem tudna bántani, Hermione csak mindig ugyanazt hajtogatta: „Ezt hittük Mógusról és az „Ál-Rémszemről” is, aztán annak is meglett az eredménye! Elég már abból a teóriádból, hogy mindenkit meg kell mentened!” Nos, Amanda a veszekedésük után is a minisztériumban maradt, így Hermione vagy egy hétig nem szólt barátjához. Továbbá tüntetőleg nem beszélt a titkárnőjével sem, és nem volt hajlandó megengedni neki, hogy bármilyen ügyének az irataihoz nyúljon. De a nő remek munkaerő volt, nem egy ügy megoldásában segített Harrynek, és bár Hermione megérzése az elmúlt években mindig bejött, ám Amanda esetében, Harry állítása szerint, mégis tévedett.
*
- Jó reggelt, Mr. Potter! – köszöntötte Amanda mosolyogva. – Hogy van ma reggel?
- Á, csak a szokásos hétfő reggeli állapot - mosolygott a nőre Harry, majd feltette a minden reggel elhangzó kérdését. – Érkeztek leveleim?
- Igen, uram. Levele érkezett a Roxfortból, McGalagony küldte önnek. A többi leginkább külföldi jelentések.
- Rendben, köszönöm – vette át a levélkupacot Harry. – Akkor, további jó munkát! Várjon, Hermione Granger beérkezett már a minisztériumba?
- Nem, Mr. Potter, a kisasszony nincs bent – mondta a nő kisebb grimasszal az arcán. – Pedig Miss Granger munkaideje már egy órája elkezdődött. Át kellett volna vinnem neki a leveleit, ám az irodája zárva volt.
- Adja csak ide az ő leveleit is, majd átviszem neki később. Kérem, egyből szóljon, ha meglátja Hermionét.
~
Hermione az ágyon feküdt és csak nézte a plafont. Egész teste fájt, és hiába próbálta elterelni gondolatait, egyszerűen nem sikerült neki. Draco nem hazudott, tényleg hosszú éjszakájuk volt. Egész éjszaka kínozta őt a férfi, majd mikor már a nő könyörgött, hogy hagyja abba, az sebesült felvezette az emeletre, majd belökte a szobába és rácsukta az ajtót. Fejét elfordította és a jobb oldalon lévő éjjeliszekrényre fordította tekintetét, ahol mindenféle gyógynövények voltak. Miután a férfi megkínozta őt, ma reggel egy csomó bájital alapanyagot hozott be neki, miközben odavetette, hogy ne merjen meghalni, és mire hazaérkezik a minisztériumból, készítsen el magának bájitalt, ami többé-kevésbé meggyógyítja. Ám Mio hiába próbálta akár csak a fejét hosszabb ideig felemelni, mindig a fájdalom győzött, és visszafeküdt az ágyba. Tudta, hogyha nem teszi meg azt, amit a férfi mondott neki, talán megismétli az előző estét, így lassan megpróbált felállni. Támaszkodott az ágy szélére, majd váratlanul, mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól, elvesztette egyensúlyát, és vészesen közeledett a padló felé. Ám meghallott egy halk pukkanást, és érezte, ahogy apró kezek elkapják a vállait.
- Jól van, kisasszony? – kérdezte egy lágy hang. Kis időbe telt, mire Hermione ki tudta nyitni szemeit, de érezte, hogy a látogatója megpróbálja testét felemelni az ágyra.
- Ne! Engedjen el, nincs semmi bajom. Tényleg… - szabadkozott Hermione, ám a mondat végére már fent feküdt az ágyán. Szemügyre vette segítőjét, és meglepődésére egy elegáns ruhába öltözött nő állt előtte. – Ki maga?
- Excusez-moi, mademoiselle!* – mondta neki tökéletes francia kiejtéssel, majd pukedlizett a nő előtte.- A nevem Antoniett. Én vagyok itt a házvezetőnő.
- Házvezetőnő? Draco egy szóval sem említette, hogy van házvezetőnője. Pedig itt vagyok már egy ideje…
- Mon Dieu!** Mi történt magával ? – kérdezte a nő. – Ezt ugye nem Draco úrfi tette önnel?
Hiába várt egy kis ideig, Hermione nem válaszolt, így Antoniett leült a nő mellé és szemügyre vette a sérüléseit.
- Elkészítek önnek egy bájitalt, amitől szépen lassan begyógyítja a sebesüléseit. Csak pihenjen és bízza rám.
- Nem lehet. Draco azt mondta, hogy nekem kell megcsinálnom a főzetet – próbált meg felülni, de sikertelenül.
- Csak nem képzeli, hogy engedem magának, hogy elkészítse a bájitalt? Nem, most szépen lefekszik és kipiheni magát.
A további közel háromnegyed órában egy szó sem esett köztük. Hermione próbált aludni, ám fájdalmai miatt nem sikerült neki. Így csak nézte, ahogy a házvezetőnő a bájital alapanyagokat vágja össze, miközben egy francia népdalt énekelt. Egy kicsit emlékeztette arra az időre, mikor kiskorában beteg volt, a nappaliban feküdt, és nézte édesanyját, ahogy az a konyhában tett-vett. El sem tudta képzelni, hogy lehet az, hogy egy ilyen kedvesnek tűnő asszonynak bármi köze legyen a Malfoy családhoz.
- Lehet egy kérdésem, asszonyom?
- Bien sűr!*** – bólintott a nő, fel sem nézve Hermionéra.
- Mi köze van a Malfoy családhoz? – kérdezte Hermione, majd gyorsan javított a megfogalmazáson, mert úgy érezte, bántóan kérdezte. – Úgy értem, ön túl kedvesnek tűnik ahhoz a családhoz képest.
- Én voltam már Draco úrfi kiskorában is a házvezetőnő a család kúriájában. Már a kicsi Narcissa Malfoyt is én neveltem fel, igaz akkor még csak Narcissa Black volt. Amikor az asszonyom összeházasodott Lucius Malfoy úrral külön kérése volt, hogy vele tartsak a Malfoy kúriába. Mikor a kis Draco megszületett nem volt kérdés, hogy én leszek a dadája. Igazán remek kisgyerek volt. Tele volt szeretettel, tudásvággyal és féltéssel a családja iránt. Minden éjszaka kisétált a szülei hálószobájához, hogy megnézze rendben vannak-e.
- Napközben francia nyelvet tanítottam neki és társastáncokat. Hihetetlen, hogy mennyire fáradhatatlan volt a tudásszomja. Amikor hétévesen folyékonyan beszélt franciául meg akart tanulni még olaszul is. Az asszonyom és férje felfogadott a kis Dracónak olasz nyelvtanárt. Kár, hogy Mr. Malfoy annyira ridegen bánt a fiatalúrral, miután megtudta asszonyom betegségét. Draco úrfi nem bírta a terhet, és mindenféleképpen meg akart felelni az apja beteges elveinek.
- Asszonyom férje az idő múlásával csak egyre kegyetlenebb lett. Volt, hogy a kúria alagsorában végezte ki azokat a mugli születésű varázslókat vagy boszorkákat, akiket a Nagyúr rábízott. Néha lehívta olyankor magához az alig tíz éves Dracót, akinek végig ellett nézni, apja hogyan kínozza meg, utána hogyan végez szerencsétlen emberekkel. Mielőtt az ifjú Malfoy elutazott volna a Roxfortba beszéltem Luciusszal, aki azt mondta, csak egy senkiházi cseléd vagyok, és nincs jogom beleszólni a család ügyeibe – csóválta meg a fejét a nő. – Mit is mondott, mi a neve?
- Merlin szakállára, elfelejtettem bemutatkozni. A nevem, Hermione Granger.
- Granger? Akkor ön bizonyára nem aranyvérű. Ne értsen félre, nem mintha zavarna a származása. Jómagam félvér vagyok. Franciaországban születtem, egy ősi aranyvérű családban. A nagyszüleim rettenetesen vérmániások voltak. Ötéves korában édesanyámék Angliába költöztek, így került hét évvel később a Roxfortba, ahol a Teszlek süveg a Griffendélbe került. Már ennek sem örültek a szülei, az meg már csak hab volt a tortán, amikor tizenhat évesen beleszeretett egy mugli férfibe. Mondanom se kell, a nagyanyám egyből kitagadta őt a családból. Így anyám a Roxfort befejezése után összeköltözött apámmal – mesélte a nő, miközben mosolyogva nézett Hermionéra. - Amikor megszülettem nagyanyámék azt, mondták, hogy egy félvért nem fogadhat be az ő aranyvérű családjuk, így életemben nem láttam őket. De mégis, a temetésükön.
- Jézusom, ez szörnyű!
- Meg lehet szokni. A szüleim rendkívül szerettek engem, így nem éreztem azt, hogy vesztettem volna bármit is – ült le Hermione mellé Antoniett. – Most pedig vegye le blúzát, Hermione, feküdjön a hátára, és engedje, hogy ellássam a sebeit.
Hermione szót fogadott a nőnek, aki egyből neki kezdett ápolásának. Mikor Miónak valami annyira fájt, hogy könnyek szöktek szemébe, Antoniett letörölte arcáról a könnyeit, majd megpuszilta homlokát és csitítgatta. Mikor végeztek, Hermionének szemei vörösek voltak a sírástól. Antoniett megpuszilta a homlokát, majd elment kezet mosni.
- Ilyet tenni a távollétemben. Na, csak nézze meg, mit kap tőlem Draco úrfi, ha hazajön! – hallotta a nő, talán önmagához intézett szavait, majd lassan elnyomta az álom. Annyira még emlékszik, hogy félálmában leült mellé a nő az ágyra, majd halkan elkezdett neki franciául énekelni egészen addig, míg Hermione el nem aludt.
~
Harry unottan ült az íróasztalánál. Papírjaiból percenként felnézett, ám a nő még másfél órával a munkaidejének kezdete után sem jelent meg az irodában. Egyszer látta Dracót elmenni az irodája előtt.
- Szia, Draco! Nem tudod, véletlenül hol van Hermione?
- Biztos ott, ahol lennie kell – válaszolt röviden Draco majd egy kis biccentéssel ott hagyta Harryt.
Hiába próbálta elérni Sirius tükre segítségével a nőt, azt nem válaszolt a keresésére. Végül délben látta meg a nőt, ahogy irodája előtt rohan el. Gyorsan felpattan, majd felkapva annak leveleit, utána futott.
- Hermione! – kiabálta miközben futott a nő után. - Merlin szakállára, várjál már meg!
- Mondani szeretnél valamit, Harry? – állt meg hirtelen a boszorkány.
- Minden rendben? Soha nem szoktál késni, nem mellesleg engem sem kerülsz máskor ennyire!
- Semmi gond. Tényleg, csak kicsit nyűgös vagyok. Az utóbbi időben túl sokat dolgoztam. Lehet, hogy el kéne utaznom pár napra…
Harrynek furcsa érzése támadt a nővel kapcsolatban. Felvont szemöldökkel nézett rá, majd megkérdezte:
- Hermione, köszöntél ma már Amandának? – kérdezte a férfi, miközben gyanúsan méregette a nőt.
- Jaj, jó hogy mondod! – ütött a homlokára Hermione, majd odasétált az ajtóhoz, és kedvesen rámosolygott a nőre. – Szia, Amanda!
Akárcsak Amanda szemei, Harryé is elkerekedtek. Biztos volt már abban, hogy valami nincs rendjén, és bármi áron ki akarta találni.
- Hermione, még két héttel ezelőtt mondtad, hogy ma nálam vacsorázunk – hazudta Harry, miközben megölelte a nőt. – Az még áll?
- Hát, ha meg volt beszélve, akkor természetesen munka után találkozunk az aulában – mosolyodott el Hermione, adott Harrynek egy puszit az arcára és az irodája felé vette az irányt.
Mikor a nő befordult a folyosó végén, Harry arcáról eltűnt a vigyor és gyorsan beszaladt az irodájába.
- Amanda, mondjad le a mugli miniszterrel a vacsorámat, ha megkérhetlek – támaszkodott Amanda íróasztalára, majd kinézett az ajtaján. – Itt valami nagyon bűzlik.

*
A nap gyorsan elment és mire Harry észhez tért, már lent várta Miót az aulában. Egész nap csak a nő körül járt az esze meg azon, hogy mi okozhatja azt a furcsa érzést benne, hogy a barátnőjével valami nincs rendben. Az órájára nézett, és mikor látta, hogy már húsz perce ott kéne lennie a nőnek. Pont a boszorkány keresésére indult volna, amikor megérzett egy apró kis kezet a vállán.
- Mehetünk, Harry?
- Késtél – nézett barátnőjére Harry.
- Bocsánat, csak belefeledkeztem az egyik aktába és észre se vettem, hogy így elmúlt az idő – nézett rá bocsánatkérően Harryre, aminek következtében a férfi elmosolyodott, majd beálltak az egyik kandallóba, és elmentek Harryhez.
Mikor a régi Black ház kandallójából kiléptek, Harry lesegítette a nő kabátját, felakasztotta, majd lerúgta lábáról cipőjét. Alig pakoltak le, egyből megjelent Sipor, aki láthatóan meglepődött azon, hogy gazdáját otthon látja.
- Uram, nem azt mondta, hogy ma nem itthon vacsorázik?
- De, csak aztán eszembe jutott, hogy ma Hermionéval vacsorázom – bólintott Siporra.
- Sipor nem készített vacsorát, mivel Harry Potter azt mondta, hogy nem érkezik haza vacsorára. Azonnal neki látok…
- Hagyd csak, Sipor. Ma estére kimenőt kapsz. Nyugodtan látogasd meg Siriust**** akár, vagy látogass el a Roxfortba.
- Ahogy kívánja, uram. Köszönöm – hajolt meg Sipor, majd halk pukkanás kíséretében eltűnt.
- Nos, kisasszony, akkor irány a konyha – kócolta össze a nőhaját. – A szokásost főzzük.
- A szokásost? Rendben… - nézett rá tanácstalanul Mio.
- Tudod, spagettit – vonta fel a szemöldökét Harry, majd lassan rájött, hogy nem tévedt abban, hogy valami nincs rendben.
- Persze tudom. Csak hirtelen nem jutott eszembe. Tudod, ez az új gyógyszer, amit Mr. Sheen felírt nekem, még kicsit furcsán hat – mosolygott a nő, majd pálcája segítségével lófarokba varázsolta haját. – Akkor álljunk neki a főzésnek!
Harry, Hermione minden mozdulatát árgus szemmel követte, próbálta kitalálni, hogy mi lehet benne a furcsa. A gesztusai ismerősek voltak számára, a viselkedése is, ám megmagyarázhatatlan módon nem érezte úgy, hogy minden rendben. Végül bemagyarázta magának, hogy csak képzelődik, és hogy neki is szüksége lenne, a Hermione által említett, vakációra. Amikor már nem azon görcsölt, hogy a nő minden mozdulatát alaposan megvizsgálja, önfeledten nevettek, és beszélgettek.
- Ígérem, hogy most nem fogom rózsaszínné változtatni a szószt – röhögött Harry, miközben leszűrte a kész tésztát.
- Miről beszélsz? – kérdezte Hermione nevetve, minek következtében Harry arcáról leolvadt a vigyor.
- Tudod, múltkor, amikor nálad főztünk együtt. Az agyadra mentem, mert háromszor kellett újrafőznöd a szószt.
- Nincs ilyen emlék a memóriámban – mondta a nő, majd szeme üressé vált, mintha keresne valami információt.
- Még hogy a gyógyszer! Ezt nem veszem be! – gondolta Harry, majd ledobta a tésztaszűrőt, és elindult a boszorkány felé.
A nő üres tekintete bebizonyította számára, hogy valami nincs rendben. Az aznapi késése a munkából, az, hogy kedves volt Amandával és hogy nem emlékezett a múltkori vacsorájukra csak annyit jelenthetett, hogy az nem Hermione volt. Amikor a nő elé lépett lehajolt hozzá, majd lassan és gyengéden megcsókolta. Az igazi Mio ellökte volna, és talán még fel is pofozta volna, de ez nem azt tette. Nem. Az a nő előtte szenvedélyesen visszacsókolt, belekapaszkodott nyakába, majd elrángatta egészen a konyhaasztalig Harryt. Amikor odaértek, a nő felült az asztalra, majd elkezdte kigombolni Harry ingét. A férfiben motoszkált a kisördög. Hányszor elképzelte magukat így… Hányszor elképzelte a nőt, miközben beszélgettek úgy, hogy az őt csókolja, és azt súgja neki, hogy kívánja őt. Megfordult a fejében, hogy annak ellenére, hogy tisztában van azzal, az a nő nem az igazi Hermione, engedi, hogy a nő azt tegyen, amit csak akar.
Végül az esze nyert. Észrevétlenül elővette varázspálcát, és a megfelelő alkalommal elkábította a boszorkányt. Annak karja erőtlenül esett le Harry vállairól, egészen maga mellé. Harry egy ideig csak nézte, majd átkutatta a zsebeit, bármiféle varázsfőzet tároló fiola után kutatva. Miután nem talált rájött, hogy nem Százfűlé-főzetet ivott.

- Finite Incantatem! – irányította pálcáját a konyha asztalon fekvő nőre, mire a nőt füst vette körül. Mikor eloszlott a szobában a köd, Harry közelebb futott oda, ahol percekkel azelőtt a nő állt, ám annak helyén csak egy bábut talált.
- A rohadt életbe! – üvöltötte Harry, és a falhoz dobta a bábut, majd ijedten kinézett ablakán. – Hermione!

~~~~~
Szerzői megjegyzés: Azért Harry gyorsabban rájött az igazságra, mint szegény Krum, aki még mindig abban a tévhitben él, hogy az igazi Hermione van nála. :-)

*Excusez-moi, mademoiselle! - Elnézést, kisasszony!
**Mon Dieu! - Úristen !
***Bien sűr! – Persze !
**** Igen, ebben a történetben Sirius él. Az egyik kedvenc szereplőm, tehát nálam él. :-)