„Túl késő, hogy szembeszállj!
Hiába harcolsz...
Mert bárhogy döntesz,
Nem győz más, csak én!"
(Operaház fantomja)
Az utcán épp egy anyuka győzködte kisgyermekét azt illetően, hogy vegye fel az esőkabátját, mert különben beteg lesz. Veszekedésüket egy apró pukkanás szakította félbe, és mikor a hang irányába kapta a nő a fejét, meglátta, amint egy fekete kabátos férfi átöleli a mellette sétáló nő vállát, kinek fejére kendő volt ízlésesen tekerve, és sietve próbálnak elmenni a közeledő eső elöl.
- Jó napot, Mr. Malfoy. Jobb, ha sietnek a kisasszonnyal, mert hamarosan itt a vihar – mosolygott a nő Dracóra.
- Köszönöm, Mrs. Davidson – szólt vissza háta mögül Draco, majd megsimogatta a mellette lévő lányt. – Jobb is, ha sietünk.
- Kicsoda a kishölgy? Ha nem baj, hogy megkérdezem önt. Csak nem a fiatalúr barátnője?
- Nem, a hölgy az egyik távoli rokonom. Épp megyünk ki a reptérre, csak előbb még megiszunk egy kávét – mondta Draco.
- Jó napot, kisasszony – integetett Mrs. Davidson Draco társának, aki némán visszaintett neki, majd ráhajtotta a fejét a férfi vállára. – Mint már mondtam, jobb, ha sietnek, mert közeledik a vihar. Én is mennék, de Andrew nem hajlandó felvenni az esőkabátját.
- Anyu, melegem van! És amúgy egy szuperhős sohasem lesz beteg! – szaladt vissza anyjához a kisfiú, majd mikor észrevette Dracót, ellökve édesanyja kezét a férfihez futott.
Draco csak megcsókolta partnere haját, majd egy padhoz vezette, ahol is a nő térdére könyökölt, és napszemüvegen keresztül nézte őket.
- Draco bácsi! – kiabálta Andrew, és megölelte Draco lábait.
- Andrew. Örülök, hogy látlak - borzolta össze a kisgyerek haját. – Miért nincs rajtad kabát? Jön az eső, elázol, és nem tudsz menni hétvégén a felvonulásra.
Andrew mosolyogva visszanézett a férfire, majd se szó, se beszéd visszaszaladt anyukájához, és belebújt a kabátjába. Anyja kézen fogta, és már épp indult volna tovább, mikor Andrew visszafordult, és odakiáltott Dracónak.
- Te is jössz a felvonulásra, Draco bácsi?
- Nem hiszem, Andrew. Tudod, Mercedes elutazik, én meg utazok utána pénteken. Majd legközelebb, öcskös – mondta Draco, majd illedelmesen elköszönt a Davidson család tagjaitól, és a nővel együtt elindult a lakása felé.
~
Amikor Draco belépett lakása ajtaján, gondosan rászórt mindenféle bűbájt, hogy csak ő tudja kinyitni a későbbiekben, illetve egy-két hangszigetelő bűbájt is szórt házára. A fotelében ülő nőhöz sétált. Levette a kendőt a fejéről, illetve a napszemüvegét. Amikor meglátta a nő ijedt tekintetét, elvigyorodott.
- Csak nem félsz, Granger? – hajolt egészen közel az arcához. – Jól teszed.
Malfoy adott egy csókot a nő kézfejére, megcsókolta a nő vállait, majd végigcsókolva nyakát elmosolyodott. Elhúzódott tőle, és megsimította az arcát. Pár lépésnyire eltávolodott tőle, ránézett a nőre, pálcájával játékosan megütögette saját arcát, ezzel gondolkodást színlelve.
- Sajnálom levenni rólad a némító átkot. Mit tegyek? Tudod, mit? Lásd, milyen kegyes vagyok, megteszem – azzal megszüntette az átok hatását, és leült a kanapéjára.
- Te utolsó szemétláda! Nehogy azt hidd, hogy Harry nem talál ránk! – kiabálta Hermione. – A perceid meg vannak számlálva, te féreg!
- Tegnap még igencsak segítőkész voltál, Mio, mi történt veled? - kérdezte szomorúságot színlelve Draco. – Fáj, rettenetesen fáj.
- Akkor nem lesz akkora a pofád, ha elmúlik a Százfűlé főzet hatása, és megtudom, hogy ki is vagy valójában – mondta gunyorosan Hermione. – Életed végéig az Azkabanban fogsz rohadni, erre megesküszöm.
- Százfülé főzet? Miről beszélsz, Granger? Ne csinálj magadból hülyét, kérlek. A bájital hatása már rég elmúlt volna, ha igaz volna a felvetésed.
- Nem, nem lehetsz Draco. Ő soha nem tenne ilyet.
- Hiába hízelegsz, a dolgok nem változnak – nézett a nőre haragos szemekkel Draco, majd az ablakhoz sietett. – De jó, hogy eszembe juttattad.
Hátat fordított Hermionének, levett a polcáról két bábut, lerakta őket a földre.
- Faximilie* – mondta, majd a bábuk hirtelen megnőttek, és előttük álltak a tökéletes másuk.
- Fekete mágia – motyogta Mio.
- Mondhatjuk így is. Én képeztem ezt a varázsigét. Emlékszel még, amikor Átváltoztatástanon pohárrá kellett változtatnunk azokat a patkányokat?
- Igen – válaszolt Hermione, le sem véve szemét az előtte álló hasonmásokról.
- Azóta tökéletesítettem ezt a varázsigét. Ezzel bármilyen tárgyat a saját, illetve a másik ember pontos képmásává tudom változtatni.
- Ugyan, Malfoy. És mit csinálsz, ha valaki kérdez ezektől a másolatoktól valamit? – mondta gúnyosan Mio.
- Drága Granger, ha nem szakítottál volna félbe, már tudnád. Ezek tudnak beszélni. Sőt, minden idegesítő szokásainkkal rendelkeznek. Elég egyszerű. És természetesen a legjobb ebben az egészben, hogy újonnan nem csak magamból tudok kettőt csinálni, hanem másokból is elég hiteles másolatot tudok csinálni. Csak meg kell ismernem az illetőt. Például hagyni, hogy kisírja magát a vállamon, megfigyelni az irodában, elvinni egy étterembe, és rávenni lassan, hogy mondjon el mindent.
Hermione elsápadt. Nem is sejtette, hogy Draco ilyet tervezett. Persze észrevette, hogy néhanapján Draco őt nézte az irodában, és természetesen az is meglepte, hogy elhívta őt ebédelni. Végignézett az előtte lévő nőn, aki épp úgy volt felöltözve, mint ahogyan ő, haja épp olyan gubancos volt, és ugyanolyan napszemüveget viselt, amilyet percekkel ezelőtt Draco levett a fejéről.
- Most pedig kimentek a reptérre, és felszálltok egy repülőre, ami elvisz titeket Európa valamelyik országába. A legkorábbi géppel menjetek – adta ki az utasítást Malfoy. - Ha bárki kérdez bármit, azt mondjátok, hogy elutaztok a távoli rokonokhoz.
- Értettük – hallotta meg saját hangját Hermione.
Mikor a hasonmások kiléptek a Malfoy ház ajtaján, a férfi visszafordult a volt griffendéles felé, majd némán megragadta karját, elkezdte felrángatni a lépcsőn. Amikor felértek, Draco belökött egy ajtót, ami egy szobát takart. A házhoz képest egy igen nagy szoba volt. Hatalmas baldachinos ágy mellett volt a gardrób bejárata, ami mellett ott volt Hermione bőröndje, amiből a ruhák a „helyükre tették magukat”. A hálószobából még egy ajtó nyílt, ami a fürdőszobába vezetett. Mindenhol a szürke és a zöld szín dominált. A falon nagyon értékes mugli festmények, az ággyal szemben pedig egy méretes könyvespolc állt, mellette pedig egy kis fotel.
- Ez lesz a szobád addig, amíg nálam vagy – mondta hidegen Draco.
- Ez? Ahhoz képest, hogy túsz vagyok, nem is rossz – válaszolt gúnyosan Hermione, bár nem tudta még ezzel sem leplezni megdöbbenését.
- Van a háznak egy pincéje is. Ha akarod, ott is töltheted az elkövetkezendő időt.
- Miért teszed ezt? – fordult a férfivel szembe Hermione.
- Ahhoz neked semmi közöd – vetette oda neki Draco, majd elindult kifelé, ám Hermione elkapta a kezét.
- Jogom van tudni!
- Ahogy én is tudni akartam régebben, hogy anyám veszélyben van – mondta halkan Draco. – Meg tudtátok volna menteni, ám nektek fontosabb volt a küldetés, mint egy ember élete.
Azzal Draco kiment a szobából, és varázslattal becsukta a szoba ajtaját. Hermione leült a fotelbe, és tenyerébe temette arcát. A férfi végül is jól bánt vele. Akár meg is kínozhatta volna, vagy tényleg a pincébe zárhatta volna. Harry nem fogja megtalálni. Ha Draco valóban bárkiről tud másolatot készíteni, akkor biztos, hogy már róla is készített egyet. Az a másolat épp az irodájában ül, így senki nem veszi észre, hogy eltűnt. Ám nem értette. Hiszen pont emiatt senki sem fogja keresni, így értelmét veszti a férfi terve. Lassan felállt, odasétált az ablakhoz, és csak nézte, ahogyan lassan megérkeznek a viharfelhők.
~
Draco hangos léptekkel ment le háza lépcsőjén, amikor észrevett egy papírlapot az ajtaja előtt. Lassú léptekkel elindult, hogy felvegye a fecnit, miközben lerúgta magáról cipőjét. A fecnin csak egy pár szavas üzenet volt, miből megtudta, hogy a másolatok, amiket készített, épp Bulgáriában vannak egy Plovdiv** nevezetű kis faluban. Draco megsemmisítette a fecnit, majd ledobta magát a fotelébe. Most, hogy elrabolta a nőt, tanácstalan lett. Nem tudta, mit csináljon vagy mit ne. Felállt, és járkálni kezdett. Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi.
- És most mi lesz? – kérdezte mögüle egy hang. – Most mihez kezdesz, Draco? Mi haszna van ennek az egésznek?
- Szenvednetek kell. Minimum annyira, amennyire én tettem anyám halála után – szorította ökölbe a kezét. – Megmenthettétek volna, Granger, érted? Nem utálok semmit jobban annál, mikor megjátssza magát valaki. Te meg az a gyökér Potter egyfolytában nagy hanggal hangoztattátok azt, hogy minden élet egyformán fontos. Potter is, mikor megkérdezték, hogy az első adódó alkalommal miért nem végzett Voldemorttal, azt mondta, hogy bár embereket öl, mégis ember.
Hallotta a nő közeledő lépteit, majd kis idő múlva megérezte annak kicsi kezeit vállain.
- Ha az, aki annyi embert megölt kapott egy lehetőséget, akkor az én anyám, aki senkinek nem ártott, sőt, még segített is Potternek abban, hogy hol rejtőzik a Nagyúr, miért nem érdemelte ki? – folytatta.
- Draco, tudom, hogy fáj, de hidd el, nem volt más választásunk. A háborúban vannak vesztesek, győztesek és veszteségek egyaránt. Mindannyiunk veszített valamit…– súgta Hermione, majd ahogy befejezte, a férfi a torkához kapott.
Draco agyát elborította a vörös köd. Fújtatva és összehúzott szemekkel nézett a nőre, miközben csak az járt a fejében, hogy végez a nővel. Ez nem az a Hermione Granger, akit eddig ismert. Aki a Roxfortban egy kviddicsedzést képes volt félbeszakítani, mert a pályánál repkedett valami madár, és a nő megijedt attól, hogy baja esik az állatnak. Ez a Hermione Granger az imént úgy beszélt egy ember haláláról, mintha épp az időjárásról beszéltek volna.
- És még én vagyok a szörnyeteg – köpte a szavakat Draco. – Én voltam világ életemben az, akiről azt mondták, hidegvérű gyilkos vagyok, pedig te beszélsz úgy, mintha egy számadat lenne csak valakinek a halála… akárcsak egy profi halálfaló tenné. Te papolsz arról, hogy mi a helyes és mi nem?
- Hány embert menthettél volna meg még, ha kiléptél volna a komfortzónádból? Talán még a kis Weasley haverod is élne, ha nem csak azzal foglalkoznál, hogy mentegesd magad – mondta végig, majd egyszer csak Hermione felpofozta.
- Ne merészeld Ront a szádra venni! –kiáltotta Hermione. – Háború volt, Draco! Minden lépésünket többször át kellett gondolnunk. Csapda is lehetett volna, hát nem érted?
- Szánalmas vagy, Granger. Nyugtasd csak a lelkiismeretedet ilyen hülyeségekkel, de te is pontosan tudod, hogy nem igaz, amit mondasz. Hogy lehetett volna csapda, amikor anyám maga írta meg nektek, hogy hol van?
- Nem értem, miről beszélsz - mondta Hermione, miközben próbálta leszedni nyakáról a férfi kezeit.
Draco teljes erővel a falhoz lökte, odament az asztalához, felkapott egy levelet és a nő elé dobta. Hermione remegő kezekkel a papír felé nyúlt, majd olvasni kezdte.
Tisztelt Mr. Potter és Miss Granger!
Sietve írom önöknek levelemet, mert Lucius bármikor észreveheti azt, hogy eltűntem. Bár ritkán teszek ilyet, mégis most rászorultam arra, hogy a segítségüket kérjem. Férjemmel egy Londontól nem messze lévő kis faluban vagyunk, a ház kívül romos és omlásveszély miatt le van kerítve. Félek, hogy Luciust annyira megviselte a bujdosás, hogy nem teljesen ura magának. Kérem, siessenek, amennyire csak tudnak. Uramnak könnyebb sérülései vannak, amiket nem hagy ellátnom. Nekem könnyebb és komolyabb sérüléseim is vannak egyaránt. Siessenek, kérem szépen. Ha lehet, hozzanak orvosokat a fentebb leírtak miatt. A patrónusommal küldöm el ezt a levelet július tizennegyedikén.
Tisztelettel:
Narcissa Malfoy Black
- A levél július tizennegyedikén kelt, és ti szeptember elsején mentetek oda megmenteni őt – mondta Malfoy. – Ezek után még van bőr a képeden azt hazudni, hogy mindent megtettetek?
- Én nem tudtam, hogy olvastad ezt – suttogta Hermione. – Draco, meg kell értened, hogy nem tehettünk mást. Nem volt elég emberünk, a horcruxokat is kerestük, ráadásul az apád állapotáról sem volt elegendő információnk.
- De hát anyám írta, hogy mi a helyzet. Üres duma az egész. Te és Potter szépen mondva szartatok az egészre.
- Ne beszélj már hülyeségeket! Nem tehettünk mást, értsd meg! – pattant fel Mio, ám meg is bánta, mert abban a pillanatban érezte a férfi pálcáját torkánál.
- Ugyanazt hajtogatod Hermione, de mind hiába. Féltettétek a bőrötöket, ennyi az egész. És ami még undorítóbb, hogy ezt a levelet is egyből megsemmisítettétek. Még szerencse, hogy akkoriban előbb mindent archiváltak. A másolatot elrejtettétek előlem, az igazit pedig megsemmisítettétek.
- Nem lehettünk biztosak abban, hogy érzelmileg elég stabil vagy a hírhez. Nem tudtunk meggyőződni a levél eredetiségéről, könnyen lehetett volna, hogy csak egy csapda. Az is felmerült, hogy édesanyád apádnak segít, és csapdába akar csalni minket... – nézte Hermione saját lábait, amikor is egy pofon csattant az arcán, így ismét neki esve a falnak.
- El se tudod képzelni, mennyire szeretnék végezni veled. Mert tudom, hogy Potternek ez mindennél jobban fájna – simított végig a pálcájával a nő arcán. – Ám a kis barátodnak sokkal rosszabb az, hogyha nem tudja, hol vagy. Ha halottnak hisz, nem keres, de így szenved.
- Keresni fog. Nem nyugszik addig, amíg meg nem talál. Ezt te is tudod!
- Ebben reménykedem én is. Szenved egészen addig, amíg nem tudja, hol vagy. És amikor ránk talál, megölöm.
- Draco, térj észhez! Te is így cselekedtél volna a helyében.
- Ne védjed már a kis barátodat! – kiáltotta, majd ránézett az órájára. – Most jobban teszed, ha felmész a szobádba. Ha tovább maradsz, nem hiszem, hogy uralkodni tudnék magamon, és a kis Potty csak a holtestedet találná itt – fújtatott, majd mikor látta, hogy a nő nem mozdult, ráordított. – Takarodj! És ne próbálj meg elszökni. Varázslattal védve van a ház.
Hallotta, ahogy a nő az emeletre érve becsapta maga mögött az ajtót. Ő kiejtette kezéből a pálcáját, és a falnak dőlt. Le kellett nyugtatnia magát. Megpróbálta erőszakosan rendszerezni légzését. Mély levegőket vett, és behunyta szemeit. Így ülhetett vagy tíz percig, majd körbenézett a szobában. Tekintete a levélkére tévedt, a kezébe fogta, és rengetegszer elolvasta.
- Hihetetlen. Anyám még a legnagyobb veszélyben is ugyanolyan kifinomult és előkelő volt, mint amilyen egész életében volt.
Draco csak üres tekintettel bámulta a papírdarabot, majd egyszer csak kiejtette a kezéből. Az emlékek elözönlötték elméjét, és nem írta tovább. A csöndes szobában nem lehetett semmi mást hallani, mint egy férfi halk, csendes sírását.
*Nem tudok latinul, de úgy tudom, ez másolatot jelent. Ha hülyeség, szóljatok.
**Az eredeti HP könyvben ebben a városban született Viktor Krum.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése